Mielőtt a világ leég - TXT

01

Minden reggel a körhintánál találkoztak. Amint mind az öten felkeltek, megreggeliztek, és kicsit éberebbek lettek, már indultak is a mező felé, hogy az egész napot együtt töltsék. Mindannyian gyerekek voltak még: a legidősebb közülük, Yeonjun is csak tizenöt esztendős, míg Kai nemrégiben töltötte be tizenkettedik életévét.

Kora ősz van: bár ez nem igazán számít, hiszen itt a leghidegebb télen sem fázik senki a varázslatoknak köszönhetően. Fogalmazhatunk úgy is, hogy hőmérsékletet nem érzékelnek, mindig kellemesen érzik magukat, így bármikor kimehetnek játszani, egy szál nadrágban és pólóban hempereghetnek a hóban, akkor sem lesz bajuk.

A Nap sugarai lágyan simogatják a harmatos füvet, ahogy a fiúcsapat aprókat lépked úticéluk felé. Minden egyszerűen idilli, a madarak csicsergése, a kóbor macskák kedves nyávogása feléjük, a fehér ruháikon megcsillanó fény, valamint persze a körhinta és a mellette lévő óriáskerék színei.

Együtt haladnak: a tündérek hiába tudnák lehagyni Beomgyut a nemrég kinőtt szárnyaikkal, a világért sem hagynák egyedül barátjukat, aki ebből a szempontból igencsak hátrányos helyzetben van. Bár ő is kezd már cseperedni a maga útján, feje tetején fekete tincsei között apró vörös szarvak kezdenek csúcsosodni.

Tíz éve él a saját népétől távol: hároméves korában ragadt itt, amikor egy véres csata után a menekülő ördögsereg teljesen megfeledkezett róla, még a saját családja sem kereste a nagy sietségben, túl kockázatos lett volna számukra. Yeonjun talált rá, azóta együtt élnek, és néhány nehéz időszak után teljesen befogadta a város közössége, amikor meglátták benne az ártatlan gyermeket. Az eredeti családnevét sem ismeri, mióta az eszét tudja, legidősebb barátja után Choi-nak hívják.

- Enyém az unikornis! - kiált fel Taehyun, majd már rohan is az óriási fém játék felé, holott senki sincs, aki elfoglalná előle: mindenkinek megvan a megszokott állata, amire felül minden reggel, és ötükön kívül nincs itt senki ilyen korán.

Ahogy a többiek a lobogó szőke hajkoronát és fehér pulóvert figyelik, felnevetnek, és ők is megindulnak, hogy szórakozzanak egy jót: mindennap ezt csinálták, mégsem untak rá sem a játékra, sem egymásra.

- Yeonjun hyung, indítsd el! - kiabál izgatottan Soobin egy hatalmas szitakötő hátáról, amikor mindannyian elhelyezkedtek. Mind a négyen képesek voltak már néhány varázslatra, de a legidősebb volt az egyetlen, aki többek között üzembe tudta helyezni a játékot. A megszólított kitárja a jobb tenyerét, mire rózsaszín szikrák között egy pálca jelenik meg benne.

Mindenki olyan színnel fog varázsolni, amilyen színű hajkoronával büszkélkedik, ha elég idős lesz, és bár a mágia birtoklása önmagában nagy dolog, egy idő után szinte természetessé válik mindenki számára, ám az árnyalatokat mindig is irigyelték egymástól; főleg Yeonjunét, hiszen a pink az egyik leglátványosabb szín Taehyun halványsárga csillámjai mellett. Soobin kéksége sokszor elveszik az égben, Kai pedig nem elégedett a saját fekete fénycsóváival - úgy gondolta, a mágia magasztosságához nem illik ez a sötét szín, még akkor sem, ha csillog.

Beomgyu mindegyikükre irigy volt. Annak ellenére is, hogy barátai mindenben segítették, rút kiskacsának érezte magát közöttük az ilyen szituációkban. Csak szomorú csodálkozással figyelte társai képességeit akárhányszor szükség volt rájuk.

Mégsem lehetett volna ennél boldogabb sehol: új családja és barátai mellett sokszor teljesen elfelejtette, hogy ő igazából nem is ide tartozik. Emlékeiből már teljesen kikopott a tündérek előtti élete, egyetlen emléke a származásáról a kezdetleges szarvai. Még repülni is akad lehetősége, ha szükséges - négyen könnyedén fel tudják őt emelni a kedvenc fájuk ágára, ahol minden este egymás vállára dőlve gyönyörködnek az onnan tökéletesen belátható naplementében.

Már az utolsó sugarak simogatják elégedett arcukat egy újabb, a mezőn töltött nap végén, mikor is a legidősebb és Soobin között elhelyezkedő Beomgyu fura bizsergést érez a kezében, ezért óvatosan, meg nem zavarva a rajta támaszkodó kékhajú társát maga elé veszi a mancsait, és a bársonyos fényben megvizsgálja őket.

Kis híján hátraesik, amikor megpillantja a hegyes sötétszürke karmot mindkét kisujján. A többiek meglepve fordulnak a mozgolódás irányába, ő pedig ámulkodva mutatja körbe mindenkinek új testrészeit.

- A többi is ki fog nőni, igaz? - kérdezi halkan, ujjbegyeit szuggerálva, mire Yeonjun végigsimít a hátán.

- Hamarosan, ne aggódj. - Egy rövid biztató szemkontaktus után újra a horizontnak szentelik figyelmüket, ahonnan a Nap másodperceken belül eltűnik, ezzel egyidőben pedig a sötétséget harangozás szeli át: 5:53 van, ideje hazamenni.

Pár perc múlva újra a talajhoz ér a talpuk, és a város fényei felé indulnak, ám egy utolsó körbepillantás alkalmával észrevesznek valami szokatlant: a távolban a kijelzőn egy óriási négyes látszik. Idejük sincs kitalálni, mi lehet az, a házak felől meghallják az őket kereső felnőttek hangját, így figyelmen kívül hagyva a furcsa számot ábrázoló narancssárga lámpa fényét szaladni kezdenek hazafelé.