Engedd el!

Amikor végre elengedtelek

Soha nem gondoltam magamról, hogy szép vagyok ahogy azt sem, hogy csúnya, mennyire különös, csak egy szó kellett ahhoz, hogy az egyensúly feldőljön. Talán nem is ütött volna akkorát, ha nem olyan embertől kaptam volna, akinek szinte mindent elmondtam és megbíztam benne. Persze lehet, hogy kiprovokáltam belőle hiszen nem csak úgy a szemembe köptem, hanem rákérdeztem és ő pedig válaszolt. Nem vicc volt legalábbis, ha az volt én nagyon nem értettem benne a poént. Az volt az utolsó nap amikor találkoztunk, a következő két nap nem jött iskolába azután pedig bezárták az iskolákat a vírus miatt. Napokig sírtam és sínylődtem miatta. A tükör elé álltam viszont még mindig nem láttam a hibát magamban. Egyre több időt töltöttem el majd lassan látni kezdtem. Túl nagy volt a combom a hasamon zsírpárnák gyülekeztek a karom vastag volt a tokám pedig nagy. Egyre többet sírtam az éjszaka sötétjében, nem találkoztam senkivel ez pedig nem tett jót nekem.

Egy éjjel hirtelen felültem, One Direction egyik száma indult el nem is emlékeztem már rá pontosan viszont éreztem, hogy a könnyeim elkezdtek lecsurogni az arcomon. Szánalmasnak éreztem magam mert valaki képes volt ennyire összetörni. Ott határoztam el, hogy küzdeni fogok és erősebb leszek mindenkinél. Talán nem a megfelelési kényszert kellett volna követnem még abban a helyzetben is viszont akkor különösen jó ötletnek tűnt.

Napokon át keményen edzettem eljártam csoportos edzés órákra majd amikor már azok is bezártak a vírus miatt pár perces videókat kerestem Pinteresten, beszüntettem az online órák alatti nasizásokat és csak a főétkezésekkor nyúltam ételhez. Egyre jobban éreztem magam a bőrömben, habár az önbizalmam nem nőtt meg. A hasamon vonalak kezdtek megjelenni ahogy fenekem és a bicepszem is formásodni kezdett.

A ballagásunkon mindketten ott voltunk viszont nem váltottunk több szót egy sziánál. Csalódottnak éreztem magam hiszen habár fogytam két kilót (amit ott nagyon soknak éreztem) nem szólt hozzám továbbra sem. Ahogy erre rájöttem talán csak még csalódottabb lettem. Enyhén csalódottan húzkodtam le a szoknyám alját, ami talán a megengedettnél rövidebb volt. Sóhajtva fordultam nevetgélő volt osztálytársaim felé. Istenem mennyire szerettem ezt az osztály! Csak két hónapig nem, láttuk a másikat mégis mindenki mennyire megváltozott, Valaki mellém lépett.

- Furcsa lesz máshova kerülni nélkülük.

- Nem akarok elmenni! – sóhajtottam legjobb barátnőmre nézve. – Vissza akarom pörgetni az időt amikor még nem volt ez az egész! – mutattam körbe az emberek maszkban álltak és úgy beszélgettek, túl kevés nagyszülő volt köztük és ha volt is minimum két lépés távolságot tartottak az unokájuktól.

Meg akartam ölelni végre a Nagymamám beleéléssel mesélni neki a suliról és hallgatni sóhajait amikor feláll.

- Tudom, én is – barna szeme egy ideig még cikázott az emberek között majd visszapillantott rám.

- Annyira jó volt így itt! – könnyesedett be a szeme.

- Minden olyan gyors, az előbb kerültem ide és már ki is raktak – néztem rá szomorúan.

- Félek, hogy nem leszünk barátok a gimiben! – mondta egy fancsali képpel.

- Én is, de gondolom megoldjuk nem? – nem szoktunk érzelgősek lenni általában mindent elviccelünk ezen viszont nem tudtam nevetni.

Kinyújtottam a karjaimat felé mire rögtön megölelt, könnyezve szorítottuk egymást az általános iskola kapuja előtt, féltünk a jövőtől és féltettük a múltat. Kénytelenek voltunk belegondolni, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Tudtam, hogy akármennyire is dicsőítettem az osztályomat rengeteg hibánk volt. Akármennyire is mondogattuk, hogy nem fogunk szétszakadni és megmarad az osztály, sejtettük, hogy nem így lesz.

Ekkor volt az utolsó alkalom, amikor együtt láttam az osztályomat.

Egy fehér inges szőke hajú, kék szemű srác szakadt ki osztályunk kis csoportjából, csak nehezen tudott elszakadni hiszen habár nem is volt az osztályközösségben annyira benne pár lány követelte, hogy megölelje őket.

Sietve sétált el minél messzebb az iskolától, hirtelen rám kapta a tekinetét. Megtorpant, bizalmatlanul kitárta a karjait felém. Valószínűleg neki is eszébe juthatott az a mondat, amit még akkor mondott. „Igen, szerintem dagadt vagy".

Enyhén könnyezve vetettem magam a karjaiba ahogy körém fonta azokat szívem egyre hevesebb dobogásba kezdett, bőröm pedig bizsergett érintésétől. Összeszorítottam a szememet, nem akartam sírni főleg az ő karjaiban nem akartam.

Amilyen hirtelen kezdődött történetünk olyan hirtelen fejeződött be. Lassan elhúzódott majd hátat fordított és elsétált.

Az egész osztály szomorúan nézett ránk azt hiszem mindannyian tisztában voltak kettőnk történetének egy-egy részletéről. Viszont senki nem kiáltott Domi után mindenki csak hagyta had sétáljon mindenki abban hitt hogy így lesz a legjobb. Hagyták és ő pedig csak elsétált.

Elsétált az életemből, könnyezve meredtem utána és csak kérleltem a szívemet. Engedd el, engedd el! Soha nem fog rád úgy tekinteni, mint ahogyan te tekintettél rá csak kérlek engedd el! Nem szeretnék még nagyobb fájdalmat átélni miatta, annyiszor bántott már meg! Nem számít hogy mennyire szeretem ő akkor sem fog irántam abban az irányba érezni! Hát nem érted? Ő nem az akire nekem szükségem van, de nem is számít. Csak kérlek, engedd el őt!