Under the Stars {Bokuaka ff.}

Karácsonyi Különkiadás

*Akaashi Keiji*

Fagyott kezeim a zsebembe csúsztatva pillantottam fel az égre, ahonnan apró, fehér hópelyhek szállingóztak alá. Mosoly kúszott ajkaimra, ahogy a bolond baglyomra gondoltam mennyire örülhet ennek. Aztán el is komorodott arcom, mikor rájöttem, hogy én ezt most nem fogom látni. Karácsonyra a nagymamájához utaztak az egész családjával. Bár megígérte, hogy felhív, amit be is tart, de mégis így nem ugyanaz.
Valaki megrángatta a ruha ujjam, így a mellettem állóra pillantottam. Kenma-san megkért, hogy segítsek neki ajándékokat venni. Természetesen beleegyeztem, hiszen nekem is volt még pár, amit be kellett szereznem. Egy hatalmas sálban fagyoskodva mutatott egy boltra. Bólintottam, majd beindultunk az üzletbe. Bár fogalmam sem volt mit akarhat egy kisállat-kereskedésben.

-Kinek akarsz itt vásárolni? -kérdeztem az alacsonyabbra sandítva.

-Kuroonak -sutyorogta, mire elkerekedett a szemem. -Mármint a macskámnak -javította ki magát, mire felsóhajtottam.

-Kuroonak hívod a macskád? -nevettem fel.

-Igen, mert fekete -helyeselt, majd körbenézett.

-Véletlenül sem Kuroo-san miatt, igaz? -kacagtam egyre hangosabban.

-Nem -vágta rá. Sejtelmes mosoly kúszott ajkaimra. -Najó, lehet, hogy azért is -fordult el a jutalomfalatok felé, hogy ne kelljen több kérdésemre válaszolnia.

Már felvásároltuk a fél várost és nekem egy személy még mindig hátravolt. Mit vehetnék annak az őrült bagolynak? Minek örülne? Ezer éve ismerem, most mégsem jut eszembe semmi, amivel örömet szerezhetnék neki. Kenma-san már türelmetlenül méregetett, amikor a hetedik alkalommal fordultam vissza ugyanabba a sorba, hátha azalatt az öt másodperc alatt odateremt volna valami.

-Miért nem veszel neki csillagot? -kérdezte.

-Azt már kapott vagy ezerszer... -sóhajtottam. -Szeretnék neki valami különlegeset adni.

-De amúgyis ráérsz nem? -sóhajtott unottan. -Hiszen úgyis csak az új évben találkoztok.

-Nem, mindenképpen meg szeretném neki találni a tökéletes ajándékot még karácsony előtt, így érzem tisztességesnek -hunytam le szemeim.

-Ugye tudod, hogy ő valószínűleg az utolsó percben fog szerezni neked valami butaságot? -kérdezte cinikusan.

-Igen, de nem is várok tőle mást -nevettem fel, mire megforgatta a szemeit. -De igazad van, nem muszáj ma megvennem.

Megkönnyebbült fejjel elkönyvelte, hogy végre mehet haza. Igazából nekem is bőven elég volt ennyi a tömegből és a nyomorgásból. Jó lesz otthon egy könyvvel a kezemben forrócsokit kortyolgatni. Vagyis ez volt az elképzelésem, de valójában az ágyamban gombócként összekuporodva sírtam. Nagyon hiányzott az a hülye bagoly. Annyira összenőttünk ezalatt a pár hónap alatt, hogy nem bírok nélküle létezni sem. Mégcsak három napja ment el és még legalább másfél hétig nem láthatom. Kezdem azt hinni, hogy nem fogom kibírni. Ekkor megcsörrent telefonom és én, mint róka a zsákmányára úgy ugrottam telefonomra.

-Halo -vettem fel izgatottan a telefonom és próbáltam elnyomni a még sírástól rekedtes hangom.

-Megint sírtál? -kérdezte aggódva.

-Nem -szipogtam.

-Ne hazudj -mondta gyengéd hangon.

-Igen -hunytam le szemeim. Amikor eddig hívott, mindig sírtam. Előtte és utána is.

-Nem kellene sírnod -mondta kissé bűnbánóan. -Csak pár nap és újra találkozunk, addig meg minden nap telefonálunk -próbált felvidítani.