I'm fine / jól vagyok

Harmadik

Nem szokatlan hogy az embernek sok lesz. Az sem az, hogy olykor olyanokob vezeti le a feszültséget, akin nem kéne.
Az a helyzet, hogy eddig volt 3 barátnőm. A harmadikkal most is együtt vagyok. És mindhárom kihozta belőlem azt, amit egy embernek sose kéne éreznie.

Belső démon
Gondolkoztatok azon, hogy ha az ember belső energiái elszabadulnának, az mekkora pusztítást tudna okozni? Mikor a mindennapokban érzed hogy van egy belső démonod, ami egyre csak közelít... majd lecsap. És semmit se tudsz tenni ellene. S mikor átveszi az irányítást, az emberi léted megszűnik. Nyomokban se hasonlítasz önmagadra, de még egy emberre se. Sírsz, ordítasz, bántasz, teljesen mindegy. Nem te vagy.
Ha mindez testet öltene, s nem az emberekét, az milyen lenne? A világ fájdalmát üvöltve belőled, mekkora pusztítást tudna okozni a világban...?

Elemi sötétség.
A szerelem nem nekem való. Nem is kívánhatnék jobb barátnőt, mint aki most van. Mégis itt a mentális összeomlás. Nem a semmiből, de igyekeztem tenni hogy ne legyen. Nagyon.
Mondanám, hogy a naplóírás abbahagyása tette wzt, de ez hülyeség. Nem véletlen hagytam abba. Egy korszak lezárult azzal, és új úton járok. Ami eddig úgy tűnt, épít. Boldogabb voltam az elmúlt időben. Tovább tudtam lépni egy régi jó barátomon, akinek ELVILEG számítottam valamit. Újra a karjaim közt tudhatom azt aki egy éve is elcsavarta a fejem. Most is megtette. Mégis... valami baj van.
Persze, lehet mondani, hogy az ember ilyen. A boldogság után jön a lejtmenet, ez természetes. Hogy sose lehet minden tökéletes. De azt mivel lehet magyarázni  hogy bár jól érzem magam a mindennapokban, az esőfelhő mégis a fejem felett van, és cseperegteti az esőt, miközben süt a nap?
Minden napom jó. Némelyik kevésbé, mások annál inkább. De egy dolog nem változik. Az a rohadt felhő mindig ott van.
És ez a felhő nem az, amivel megtanultam élni. Nem is az, ami nehezteli hogy sehova sem haladok. Ez az esőfelhő valami más. Mintha... ők hoznák. A barátnőim.
Az évek alatt nyilván ezernyi olyan helyzetem volt, ahol nem tudtam bent tartani a fájdalmam, és kiszakadt. De az elmémre az ilyenek sose voltak hatással. Az idegösszeroppanás más, mint a helyzet adta dühroham.
Az agyam mintha csak állatias ösztönöket követne. Nem én irányítok. A démon teszi. A démon kukába rúg, falba üt, némulásig üvölt, és... ajtóüveget tör szilánkokra.
Most realizálódott bennem, hogy az üvöltés az egyetlen, amivel a testem nyugszik, anélkül hogy bántaná magát. A mostani összeomlás segített rájönni, hogy az ütés amit ilyenkor csinálok, nem a levezetésre szolgál. A fájdalomra. Fájdalmat akarok. Ezért vertem szét az üveget. Fájdalmat akartam. Szenvedni...
Mégis miért...?
Az érzések jók. A jó érzések mégjobbak. Az agyam viszont ezeket automatikusan rossznak érzékeli vagy mi? Miért van az, hogy ha valami jó történik velem, annak az a vége, hogy végül NAGYON rossz lesz. Nem csak szimplán rossz. Nagyon rossz. Összeomlásosan rossz.

Kontroll
Gondolkoztam azon hogy azért lehet ez, mert nem irányítom az életem. Tudjátok, nem saját lakás, nem jó munkahely, boldogtalanság.
Kivéve az utóbbi. Vagy mégis?
Igazából boldog vagyok. ...?!
Az lennék?
Fogalmam sincs lassan.
Úgy érzem jó irányba haladok, hogy minden okés, de mindig érzem azt hogy nem. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy mik a problémáim. Hogy mik a gyengeségeim. Tudom, és együtt élek velük. Ezekkel együtt vagyok képes viszonylag boldog életet élni. Ergo ez nem lehet (vagyis nyilván lehet, de nem hiszem) az idegösszeroppanások oka.
Nyilván tudon, hogy kihatással van az életemre, és a hangulatomra, de azt is tudom, hogy nem ez a dolog forrása. A mentális összeomlásaim forrása valami olyan, amit nem értek, és talán nem is akarok megérteni, ha ilyen az út hozzá. Az első óta érzem, de ez, a harmadik tett biztossá abban, hogy ennek se az erejét, se az okát nem értem. Viszont érzem, hogy ennél ez sokkal durvábban, sokkal nagyobb törést okozva az életemben, még jelen lesz. Ez egy igazán nagy, és fájdalmas összeomlás első jelei. Amolyan vihar előtti csend. Bár ebben az esetben ez minden, de nem csendes.
Meg kéne tanulnom irányítani ezeket az erőket, mint a szuperhősök.

Érzések
Fájdalom. Fájdalom mindenütt. Az utálat, a piszkálódás nem fáj. Sőt, ha a barátaim csinálják, még élvezem is. Mazochista lennék...?
A legszomorúbb az, hogy aminek a legszebbnek kéne lennie, az szúr tőrt a szívembe, és hagy elvérezni.
A szerelem szép dolog. Csodálatos. Mégis, kb. az összes közeli barátom elvesztése se okozott akkora fájdalmat, mint az az ember, akit szeretek. Sőt. Az összes barátom közül egyetlen egy csak az, akit tényleg hiányolok egy kicsit, és sajnálom hogy szétváltunk. Mondjuk... ideje volt. Az a barátság semmi jóval nem szolgált már.
Durva nem? Elveszted minden barátod, és a szemed se rebben, de egyetlen frusztrált nap, a legközelebbi emberrel melletted, pár rossz tett és bumm. Az ember összeomlik.
20 év szekálás, 18 év utálat azoktól akikkel lakok, szar család, a mamám halála. Semelyik nem okozott akkora fájdalmat, mint ezek. Az összeomlások.

Az összeomlás.
Öszinten megmondom, fogalmam sincs mit történik velem. Csak megtörténik. Elszakad a cérna, betelik a pohár, elszakadok a külvilágtól, és a démon nyer.
Ez - a harmadik - valahogy más volt mint az eddigiek. Talán erőteljesebb, talán érzelmesebb. Nem tudom. Viszont egy valamit igen. Miután kiadtam magamból mindent teljesen érzéketlenné váltam. Feküdtem a kádban, nem mozdítva semmimet. Az arcomon egy rezzenés sem. A hang monotonná vált, a víz kellemetlen folyása a lábamon sem èrdekelt. Minden érdektelenné vált. Ha valaki a karjaimhoz pengét rakott volna, a kezeim nem mozdítottam volna meg. Mintha megbénultam volna. Félig tudatosan.

Tudatalatti
A válasz valahol itt lesz. A tudatalattimban. Mikor szétvertem az üveget, és sikerült sírnom, betudtam annak, hogy tudatalatti. Most már remélem hogy az. Mert akkor legalább tudom, hogy hol kell keresni a miérteket  és a megoldást.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a boldogságom, az hogy jól érzem magam  hogy azt hiszem minden oké, csak a felszín. De az évek alatt olyan jól sikerült elnyomnom magam, és az érzéseimet, hogy eddig azt hittem ez az igazság. Hogy tényleg boldog vagyok. Mindez csak a felszín. A tenger is szép felülről. Viszont minnél mélyebbre mész, annál kevesebb a levegő, és több a szörny.
És ez baj. Óriás baj. Azt hittem az elmúlt évek alatt haladtam valamit affelé, hogy önmagam legyen teljesen  viszont még mindig csak önmagam árnyéka vagyok. Nem tanulok, nem foglalkozok azzal ami érdekel. Nincs motivációm. A fontos barátaim elvesztése nincs rám hatással. És az egyetlen, amibe kapaszkodhatnék, a boldogság, hamis. Hamisabb nem is lehetne.

Lépések
Nem futhatok vissza ahhoz, akit eldobtam. Aki mellett TALÁN éreztem hogy boldog vagyok. Ő is a múltam része, és az is marad. És az a boldogság is csak ámítás. Hamis. Nem létezik. Attól hogy boldog lennék, nem jutnék előre. Nekem viszont ez kell. Ez kell? Kell?
Fogalmam sincs.
Egész életemben ilyen voltam. Lassan fejlődő, aki félve próbálkozik bármit is megtenni. És az a baj, hogy ez nem segít. Ugyanis ha most nem teszek semmit, nem kezdek el legalább tanulni, akkor az eredmény az lesz, hogy soha az életemben nem fogok tudni kilépni a saját árnyékomból. Már pedig ismerem magam. Nem fogok tenni semmit.
Elég szar a saját létem börtönében élni.

Legmélyebb mélységek.
Felemészt a saját létezésem. Az legbelsőbb öngyűlöletemet csak azok tudják kihozni belőlem, akik olyan kapcsolatban állnak velem, ami több mint egyszerű barátság. Több mint egy kapcsolat. Ők a lényem részei.
Voltak barátaim, akik milliószor közelebb álltak hozzám, mint bármelyik barátnőm valaha. Mégis, ők nem tudták ezt kihozni belőlem. A barátnőim közül viszont mindhárom.

Fuck love.

2020. december 11.