Egy öregember meséi

Bolondok és harcosok

-Megvan?- huppant le egy kedves arcú, barna hajú fiú a vele szemben ülő, köpenyt viselő, szőkés hajú férfi mellé. A kocsma csordultig tele volt, nagyrészük pedig messzi vidékekről érkező vándor volt. Hangzavar, korsók csörömpölése, csámcsogás, dalolászás jellemezte a környék minden kocsmáját.

-Te bolond! Nem kéne itt lenned! Le fogsz buktatni mindkettőnket!- hangzott a válasz, kissé ingerült hangnemben. A két ifjú nagyban különbözött a hely többi vendégétől, hiszen magasak, nyurgák- bár kétség kívül erősek is- voltak, míg a többiek sokkal inkább kisebb, vaskosak harcosok, messzi földekről. A Fekete Sas kocsmája éppen a határ mentén húzódott, így több vidék és ország lakosa is ide tévedt olykor, egy-egy gyanús csevej erejéig.

-Ugyan, lazíts már. Ha megvan a tarisznya, akár mehetünk is- hajolt közelebb a most érkezett. A köpenyes körül nézett, bólintott majd felállt. Elindultak az ajtó felé, ám hogy is lehetett volna máshogy, egy jól megtermett, szakállas, nyilvánvalóan zsoldos katona állta útjukat. A kettő nagyot nyelt. Tudták, hogy ha most bunyóba keverednek, az nagyon meg fogja nehezíteni a menekülésüket.

-Parancsoljon Ó Nagy Harcos, miben segíthetünk?- a kedves arcú fiú a tőle telhető legudvariasabb modorát vette fel. Köztudott volt nem csak itt, de messzi vidékeken is, hogy Darien népe igen csak szerette a hízelgést. A nagy harcos egy pillanatra megenyhült, de mire a másik kettő is megnyugodhatott volna, ismét felvette komoly arcát.

-Úgy vélem van nálatok valami, ami az enyém- hangja valószínűleg mélyen döröghetett… volna, ha nem lett volna akkora nagy zsivaj odabent.

-Fogalmam sincs, miről beszél Ó Uram!- válaszolt ismét a kedves arcú. Sose bízz ebben a mondatban, gyermekem, általában nem igaz. Ám ez az eset kivételt képezett, a két ifjú most tényleg nem tudta, mi lehet náluk, ami a harcosé, hiszen nem tőle loptak. Vagyis, az egyikük biztosan nem. Mindig nagyon figyeltek rá, hogy olyantól lopjanak, akitől nem kár, és mellesleg ne lehessen bonyolult meglépni a zsákmánnyal az adott illető szeme elől. 

-Shrien tőre! Tudom, hogy nálatok van!

-Hogy milyen tőr?- lepődött meg a köpönyeges. A kedves arcán átfutott egy alig észrevehető fintor, viszont mivel a másik mögött állt kissé, amaz ezt nem látta. Szerencsétlenségére, a nagy harcos igen.

-Tudtam, hogy nálatok van! Ne is tegyétek a szépet, inkább csak adjátok vissza, és bűnhődjetek általa, ahogyan meg is érdemelnétek!- Kezdtek egyre többen rájuk figyelni, aminek hatására a kettőben nőttön nőtt a kényszer, hogy mielőbb elhúzzák onnan a bakancsuk csíkját. A köpönyeges hátrasandított egy kifejezetten gyilkos tekintettel, hiszen megértette, hogy barátja alighanem magán akcióba kezdett, és eltért a tervtől. Nem mintha ez újdonság lett volna, elég gyakran előfordult. Persze, olyankor aztán elég nagy bajba is kerültek miatta, mégsem tudta soha megállni, hogy ne lopjon el valami olyat, amit pont nem kéne. Ahogy most sem tudta megállni. Bár az, hogy konkrétan mit is jelenthet a „Shrien tőre” elnevezés, már ismeretlen volt számára.

-Mennünk kéne- súgta a tolvaj ijfú a másiknak, kimondva az egyébként is nyilvánvaló helyzetet.

-Ne is gondoljátok, hogy csak úgy elmenekülhettek!- hangzott a reakció, immáron hangosan dörögve. A kocsma szépen lassan teljesen elhalkult, és mindenki éberen, kíváncsian figyelte az elkövetkező eseményeket. Kivéve a tulajt, ő már rettegett, mert ha itt bunyó lesz, építheti –megint- újjá a helyet. Ám ekkor valami olyan következett, amire nagyon régóta nem volt már példa, s ennek okán bizony senki sem számított rá. Hatalmas süvöltés kintről, majd egy erős széllökés, mely mindent felborított, mi ablak közelében volt, s nem kis ijedséget eredményezett. A nagy harcos is elfelejtette egy pillanatra, miért is állta útját a két jövevénynek, és inkább kiszaladt a bejárat elé, hogy felnézhessen az égre. A már említett két ifjú kapva kapott a lehetőségen, és a nagy harcos háta mögött villám gyorsan eliszkolt. Szerencséjükre a kocsma épp egy erdő mellett volt, ahhoz pedig nagyon is jól értettek, hogyan kell egy erdőben eltűnni, méghozzá olyan gyorsan, hogy még ők maguk sem találták meg olykor egymást. Ám most egy kicsit máshogy történt. Hallották ugyan a hátuk mögül a szitkozódó átkokat, ám a süvöltés őket is megrémítette. Volt egy tippjük, mi lehetett az, ám ez olyan hihetetlennek bizonyult, hogy igyekezték mind a ketten elhessegetni a gondolatot. Csak futottak át az erdőn, ahogy lábuk bírta, mit sem foglalkozva azzal, hogy esetleg utánuk eredhetnek. Sikítás tört fel onnan, ahonnan indultak. A rémülettől eltelve megálltak és hátranéztek. Messze bent jártak már az erdőben, a kocsmát nem is nagyon látták a sok fától. De láttak valamit, ami elültette a félelem magját a szívükben. Piros fény. Egyre csak nőtt és nőtt. Egyre több és hangosabb sikoly és kiáltás. Tűz. Tűz ütött ki a kocsmában. Összenéztek, bólintottak és futottak tovább. Nem csak az ivó égett, de már az erdő is. Tudták, hogy ha nem érnek át a fákon, ki a túloldalra, előbb-utóbb a lángok bekerítik őket, s akkor bizony bent is éghetnek.