Grangerből 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 [BEFEJEZETT]

Látszólagos idill

10. fejezet: Látszólagos idill

A lámpaoltás után Hermione csak tettette az alvást, és azt is csak akkor, amikor kissé sikerült lecsitítania a hevesen kalimpáló szívét. Fel sem tudta fogni, hogyan kerülhettek ebbe a helyzetbe, ebbe a tőlük teljességgel idegen alvópozícióba. Illetve pontosan tudta. Az a szerencsétlen esés... De miért húzta őt ilyen közel magához Malfoy? Ez valami gonosz trükk, vagy esetleg egészen más...? A feje Malfoy vállán pihent, és akaratlanul is az orrába tódult annak férfias, kissé fűszeres illata, ami ugyancsak furcsa reakciókat váltott ki belőle: mintha ezer pillangó kelt volna életre a hasában, főleg, hogy egykori ellensége olyan határozottan tartotta őt a karjában, ahogy azt Hermione sosem tudta volna elképzelni.

A kezeivel sem tudta, hogy mit kezdjen... Mégsem ölelheti át Malfoyt! Végül óvatosan felhúzta a karjait a mellkasa elé, ezzel önkéntelenül is megérintve a férfi meztelen felsőtestének oldalát, de szerencsére csak a takarón keresztül. Valahogy el kell aludnia. Ha kibontakozik ebből a helyzetből, Malfoy gyáva nyúlnak fogja tartani, és azt mondja majd, hogy nem is igazi griffendéles. Persze, mit számít, hogy mit mond a férfi? Ki érdekel, mit gondol róla? Egyáltalán, miért csinálta ezt? Talán magányos, és egy kis közelségre vágyik... akárkivel. Ő pedig épp kapóra jött. Végül is, nem csókolta meg vagy ilyesmi, és tolakodónak sem lehetett nevezni a viselkedését. Igen, úgy kell ezt felfogni, mint egy, a szokásostól eltérő alvási módszert. Kész. Aludni kell. Aludni, aludni, aludni...

•••

Amikor Malfoy meghallotta Hermione egyenletes szuszogását, ami jelezte, hogy a boszorkány tényleg elaludt, elkínzottan felszusszant. Nagyjából egy perccel azután megbánta a tettét, hogy leoltotta a fényeket a szobában és még jobban magához húzta a boszorkányt.

Merlinre, mi a fenét művelt?!

Veszekedés helyett intelligens módon eltöltenie az idejét a nővel egy dolog volt, de ilyen életidegen, már-már romantikus módon ölelni őt?! Nem, most már egészen biztos, hogy teljesen elment az esze. Talán az elmebaj öröklődik... Végül is, Bellatrix nénje sem volt teljesen normális. Amint hazaér, beutaltatja magát a Szent Mungóba egy alapos agyvizsgálatra. Kétségtelen, hogy kezd megbomolni az elméje...

Az ostoba viselkedése mellett azonban más is zavarta őt. Ahogy átölelte Grangert, a keze akaratlanul is hozzáért a nő karjának csupaszon maradt részéhez... Merlinre, annyira selymes volt a bőre... Ahogy képzelte. Vagyis gondolta, mert nyilvánvalóan nem képzelődik a boszorkányról. Hah, még a gondolat is nevetséges! És az az őrjítően finom illat... A lány hajából áradt, az egész testéből, Draco pedig nem győzte összeszorítani az orrlyukait, de ezzel csak azt érte el, hogy alig kapott levegőt, ezért gyorsan berekesztette ezen tevékenységét. A legröhejesebb az volt – szusszant fel magában –, hogy életében először aludt így. Nem igazán volt az az ölelgetős típus, ilyen meghitt pozícióban pedig még nem hajtotta álomra a fejét senkivel. Pedig – el kellett ismernie –, egészen kellemes volt az alvásnak ezen módja.

Na, persze, nem Grangerrel! Majd miután szépen elváltak, talál egy boszorkányt, egy olyat, aki valóban méltó hozzá, és majd azt ölelgeti álmában.

Szakaszosan nyomta el az álom, néha fel-felébredt, és konstatálta, hogy Granger még mindig szorosan hozzábújt. Sőt, Merlinre, az egyik kezét álmában átvetette a takarón, ezzel átkarolva a mellkasát. Egy kis hezitálás után döntött. Óvatosan, miliméterről-miliméterre haladva lefejtette magáról a boszorkányt, amikor pedig végzett, megkönnyebbülten húzódott ki az ágy szélére, hátat fordítva a nőnek. Granger nem ébredt fel. Minden rendben van. Reggel majd úgy csinálnak, mintha semmi nem történt volna. Hiszen – sietett leszögezni magában – végül is, nem történt semmi sem.