Nem kicsit szívás, ha egy baleset miatt kerekesszékben kell töltened a mindennapjaidat, nem igaz? Így van ezzel Park Jimin is. Viszont eléggé megváltozik az élete, miután megismeri Kim Taehyungot... aki néma.
2021.06.11 -
#2 silent - 2021.06.17.
#3...
Az egyik legnagyobb szívás az életben, ha kerekesszékhez kötve kell élned. A másik legnagyobb szívás, ha egy balesetben nem elég, hogy elvesztetted a járóképességed, a családtagjaid is majdnem mind meghaltak... Aki pedig nem halt meg, az történetesen rákban haldoklik, hiszen miért is élne legalább az anyád? És a harmadik legnagyobb szívás, amikor az unokanővéred, aki mindenhová elkísér, nem ér rá, de te be akarsz menni a kórházba az édesanyádhoz. Igen, ez így egymagában nem tűnik akkora szívásnak... Akkor tegyük hozzá azt, hogy szörnyen kell pisilned, de te továbbra sem tudsz járni... Na, így már eléggé nagy szívás, nem igaz?
Körülnéztem a váróteremben, és szerencsémre ott alig volt ember; pontosabban egyetlen egy srác ült ott, és a telefonján gépelt. Mély levegőt véve indultam el felé - persze a kerekesszékemmel -, majd megálltam előtte. -Bocsáss meg, de tudnál segíteni? – kérdeztem tőle, mire ő érdeklődve pillantott fel rám. Láttam tekintetében a meglepettséget, keveredve sajnálattal, ahogy végigvezette tekintetét rajtam. Néhány másodpercig csak nézett rám, majd bólintott. – Szóóval... - kezdtem lassan. – ez nagyon kínos, de... segítenél a mosdóban? Mármint... nem kell olyan nagy dolgot elképzelni, csak... mint látod, nem tudok járni, és az unokanővérem szokott nekem segíteni mindenben, ő viszont most nem ért rá, így teljesen magamra vagyok hagyatkozva – magyaráztam kínosan felnevetve, majd félve pillantottam a fiúra. Ő kissé kipirult arccal, de bólintott. – Köszi – suttogtam összeszorított fogakkal.
A fiú felállt a váróteremben lévő székről, és mellettem sétálva jött el velem a mosdóig. Hát ez érdekes lesz... -Oké, ömm... csak segíts felállni, és odamenni a kapaszkodókhoz. Onnantól már remélhetőleg megleszek – mondtam neki, ő pedig ismételten csak némán bólintott, majd megfogta az egyik kezem. Én a másik kezem a vállára helyeztem, ő pedig a derekamra helyezte az ő kezét, így segített nekem felállni.
Ahogy sikerült felállnom, kissé előreestem, de szerencsére a fiú segített, hogy ne essek el. Még a kapaszkodókig elkísért, majd óvatosan elengedett. -Oké, kimehetsz, csak várj meg, mert valahogy vissza is kell jutnom a kerekesszékemig – nevettem fel kissé kínosan, ő pedig halványan elmosolyodott, és kiment a fülkéből, majd rám csukta az ajtót.
シシシ
-Oké, remélem még itt vagy, mert ki akarok menni – szólaltam meg, mikor már teljesen készen voltam, és sikerült felállnom a kapaszkodó segítségével – öt hónap alatt eljutottam idáig, hihetetlen.
Néhány másodperc múlva nyílt az ajtó, és a fiú lépett be a fülkébe. Azonnal oda is jött hozzám, én pedig szinte beleestem a karjaiba. Valószínűleg észrevette, hogy nagyon remegnek a lábaim, és már nem bírok sokáig állni, ezért fogott meg gyorsan, amint az ajtót kinyitva meglátott engem.
Görcsösen kapaszkodtam a fiúba. Egyik kezem ujjaival hátán markoltam meg pólóját, másik kezemmel karjába kapaszkodtam. -Tudsz várni néhány pillanatot, mielőtt sétálnom kellene? – kérdeztem tőle halkan, és egy kicsit közelebb léptem hozzá, hogy minél kevésbé kelljen megerőltetnem a lábaimat. Arcomat vállába fúrtam, kezeimet elvettem onnan, ahol addig tartottam őket, és nyaka köré fontam azokat. Ő óvatosan derekamra tette mind a két kezét. Olyan volt, mint egy ölelés, csak mi ketten tudtuk, hogy valójában nem az. Igazából még a fiú nevét sem tudtam, nem volt okom arra, hogy megöleljem őt.
-Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked – szólaltam meg halkan, és kezdtem úgy érezni, hogy egy csődtömeg vagyok. Igazából ez az érzés már nem először jött elő, viszont abban a helyzetben eléggé felerősödött bennem. Éreztem, hogy a fiú megrázza a fejét. Ez talán azt jelenti, hogy semmi baj? Ő pedig... nem tud beszélni?
Kissé eltávolodtam tőle, és egyik kezem elvettem róla, a másikkal pedig felkarjába kapaszkodtam. Elindultunk, majd néhány másodperc múlva újra a kerekesszékemben foglaltam helyet. Lehunyva a szemeimet, vettem egy mély levegőt, majd újra kinyitottam a szemeim, és elindultam a csapokhoz. Megnyitva az egyiket, megmostam a kezem, miközben a tükörből pillantottam a fiúra, aki segített nekem, és továbbra is ott állt néhány lépésre tőlem. -Egyébként... nem akarok tiszteletlen lenni azzal, hogy ilyet kérdezek, de... te nem tudsz beszélni? – kérdeztem óvatosan, mire ő elmosolyodott, és megrázta a fejét, majd elővette a telefonját, amibe írni kezdett. Értetlenül fordultam felé. Néhány másodperc múlva felém mutatta a készüléket, én pedig elolvastam, amit írt: Mi a neved? -Park Jimin – mosolyodtam el. – A tiéd? – A fiú feltartotta a mutatóujját, jelezve, hogy várjak, amit én meg is tettem, majd körülbelül fél perc múlva a telefonom megrezdült a táskám zsebében – ami a kerekesszékemre volt akasztva -, így érdeklődve vettem elő, és néztem meg az érkezett üzenetet.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Rendben – bólintottam mosolyogva, és felnéztem a fiúra. – Viszont szerintem előbb menjünk ki innen – nevettem fel kissé, körbenézve a mosdóban, mire ő elmosolyodva bólintott, és kimentünk a helyiségből.
************************************************
Sziasztook!^^ Ma beszélgettem két leányzóval a baráti körömből, akik elolvasták a draftjaimat kíváncsiságból, és azt mondták, mindenképpen folytassam ezt a... csodát 😂 Szóval úgy döntöttem, ma publikálom ismét az első fejezetet, illetve folytatom a Kényszer cselekedeteket, majd valamelyik nap megírom ennek a második fejezetét is (és most megpróbálom nem összezavarni saját magam ezzel a könyvvel kapcsolatban, mint előzőleg 😂).
