Angel ( Dazai x reader) BEFEJEZETT

1.

- [ Név] igyekezz kérlek! - szólt fel anya a földszintről. Az utolsó ruhámat tuszkoltam épp be a bőröndömbe ami makacsul küzdött velem.

- Megyek! - ordítottam le hogy szüleim tudják évek kérdése és él is indulhatunk.

- Szia apu- nyomtam puszit arcára amint kezébe nyomtam a piros guruló táskát ami eléggé dudorodott az oldalánál. Apa arcára mintha rémület ült volna ki amint elképzelte mennyi ruhát is pakolhattam bele szegény bőröndömbe. Halkan elnevettem magam majd beszáltam a régi családi kocsink hátsó ülésére.

Már egészen kiskorom óta ez az autó na meg persze apa fuvarozott mindenhova. A bölcsibe majd az óvodába később az alsó középbe a lányokkal a bevásárló központba később a felső középbe és most Tokióba.

Csak bámultam a kinti néma világot. Az ablaküveg mögött minden elmosodott ahogyan elhaladtunk mellette. A bérházak a város felé haladva megsokszorozódtak és a rádió halk zenéje se tudta elnyomni a falu csendjét felváltó hangos zajokat.

- Mindened megvan? Biztos kicsim? - ölelgetett anya végig tapogatva mindenemet mintha azt ellenőrizné nem e hagytam otthon a fél karomat.

- Minden rendben lesz. Hana úgyis vigyázz rám ha kell. -mosolyogtam bíztatóan rájuk. 19 éves vagyok és egyetemista. Azért jöttem Tokióba hogy orvos tudományt hallgassak és életeket mentsek ha kell. Nagy álmok voltak ezek egy kis városból származó lánytól. Sosem féltem álmodni. Sőt.. Rengeteg olyan álmom volt ami túl nőtt rajtam de minden apróbb csalódást félretéve nem voltam hajlandó abba hagyni a merész célok tervezgetését. Ha kellett felálltam és újra próbáltam. Na jó.. Felvakartam magam a padlóról és éltem tovább. Mindig is sok támogatást kaptam a családomtól ami holott kicsi de nagyon erős. Mindig is így gondoltam.

Sosem gondoltam igazán bele mit is tartogathat a város és az egyetem. És arra sem voltam felkészülve hogy mennyire ki fogok készülni.

- Rendben szivem. Hívj minden héten- ölelt meg végleg anya majd apa is és beszállva a kék suzukiba elhajtottak ott hagyva engem nővérem lakása előtt.

- Hana! - kiabáltam be nagy nehezen az ajtón kopogva. Felküzdve magam a harmadik emeletre 2 bőrönddel és 1 háti táskával elég nehéz volt. Senki sem szólt hogy nincsen lift!

- Hana! - kopogtam be mégegyszer mire lépteket hallottam és egy síró gyerek hangot. Egyre közeledtek az ajtó felé. Ekkor ugrott be hogy hatalmas marhaságot csináltam. Ha miattam ébredt fel a kicsi akkor Hana megöl.

- [Név]! - nem vettem észre mikor nyitotta ki az ajtót.. Nagyot nyelve néztem fel rá. Rövid haját hátrafogta ami pont olyan színű volt mint az enyém. Nyúzottnak látszott de nem láttam semmi dühöt arcára írva. A családunkban ez is egy kellemetlen tulajdonság. Minden érzés kiül az arcunkra. Legalábbis nálunk nőknél mindig így volt. Apa egy igazán nyugodt teremtés volt világ életében. Nem tudtam elképzelni hogy tudott minket elviselni ennyi éven keresztül.

- Gyere be hugi. - tárta szélesebbre az ajtót félkézzel. Másik kezében a fél éves unokaöcsém pihent. Imádtam a kicsit az első perctől fogva. Nem éppen szerencsés körülmények között telt le az elmúlt 1 év. Hana barátja elhagyta őt mikor meg tudta hogy gyereke lesz tőle. A nővérem 4 évvel idősebb nálam. Készen állt a gyerek nevelésre ám sosem számolt azzal hogy mindezt egyedül kéne véghez vinnie. És most itt vagyok én. Az egyetemi időszakom alatt itt fogok velük lakni megkönnyítve a helyzetüket. Vagy épp pont megnehezíteni. Nagyot sóhajtva léptem beljebb a panelba megsimítva az immár békésen szuszogó apróság fejét. Nem akarok gyereket. Se barátot. Jól vagyok így. És emelett az elhatározásom mellett bármikor kitartok.