Porcelánszív ma már az egész világ,
Hozzá se szólj ne bánts virág,
Fakuló szívben az igaz érzés szilánk;
Miért gondolod, hogy ez a jó irány?

Kósza gondolat, menni más fele is lehet,
Viszont sajnos oly sok tükör ferde,
Míg a hazug önképp diktálta valóság lelke;
Levetkőzni végre, ami az életednek terhes.

Ártatlanúl libbenő lepke a legtöbb álom,
Idővel kiviláglik, de vajon milyen áron?
A patyolat világ csak elhitetett festett vászon;
Ha tenni akarsz, a komfortot fel kell áldozd.

Reszket a nyárfalevél a sorok között,
Mit tehet a kéz, amit az érdek kötöz?
Korbácsolva az indulatokat a másik fölött;
Emberbőrbe öltözött, mégis csalárdan hörög.

Önös zokszó egyre sűrűbb, de minek?
Ha a károgó visszhang jó ugyan kinek?
Idővel fülre lel, megosztani még sincs kivel;
Végül ott állsz majd megkérdőjelezett hittel.

Fiatalság könnyei miért mossátok el,
Az utakat, amiket simává a tapasztalat tett?
Mit sem látni a tejködben, ami a ma része lett;
Karmos kezeit nyújtja, de észre nehogy vedd!