House Of Cards || Vkook ff.

~1~

Itt ülök egy teljesen ismeretlen ország, teljesen ismeretlen város, teljesen ismeretlen iskola egyik termének az egyik padjában. Semmi sem lehetett volna jobb ajándék anyukámtól a tizenhatodik születésnapomra, mint az, hogy elrángat Dél-Koreából egészen Amerikába, azon belül pedig Seattle-be. Ja és azt a kis részletet kihagytam, hogy egész biztosan a legijesztőbb házba költöztünk be. Öreg, büdös és túl olcsó volt ahhoz, hogy elhiggyem azt a kamu rizsát, hogy csak azért nem vette eddig meg senkit, mert túl régi és dohos.

Miközben az osztályfőnök gyorstalpalót ad, minden magam fajta tizedikes gyereknek, én mégsem tudom magamat elengedni a ház téma mellett. Lehet, hogy szörnyű az az épület, de valami nem kerek benne. Olyan a hangulata, mintha valaki anyán és raktam kívül ott lenne.

Ez csak szerintem nem normális?

Az az egy éjszaka alatt amit az újdonsült szobámban töltöttem, el kell mondjam, hogy eddigi életem leghosszabb és legnyugtalanítóbb éjszakáját töltöttem.

- Van egy új diákunk, jó messziről jött. Kérlek mutatkozz be, Jungkook!- mutatott rám az osztályfőnök, ezzel kizökkentve engem a jelenlegi mélázásomból.

- Nem igazán akarok.- utasítottam vissza az ötletét.

- Kérlek.- erősödött továbbra is.

- Oké.- adtam be a derekamat egy nagy sóhaj közepette.- Sziasztok, az én nevem Jeon Jeong Guk, de a Jungkookot jobban szeretem. Nem vagyok túlzottan szociális ember és eléggé szemét is szoktam lenni, szóval nem ajánlom, hogy bármelyikőtök elkezdjen piszkálni, mert nem Amerikai, hanem Koreai vagyok. Emellett kilenc évig tanultam harcművészetet. Szerintem ennyi.- daráltam le egy huzamban, miután felpattantam.

Mindenki úgy nézett rám, mintha még nem láttak volna embert. A tanárnő csak leültetett, szerény személyem szerint azért, mert jelenleg még a levegő is megfagyott, nem csak a szar a légkörben. Komótosan ültem vissza a helyemre, minden körülöttem lévőt kizárva, s újra gondolkodni kezdtem, de ezt a padtársam hamar romba döntötte.

- Hé!- bökött meg mikor a tanár elfordult.

- Mi van?- morogtam vissza neki.

- Hova költöztetek?- kérdezte.

- Egy rozoga, öreg, büdös házba.- forgattam meg a szemeimet.

- Tudom melyikre gondolsz!- csillantak fel a szemei.- Már vagy ötven éve senki nem lak ott.

- És?- emeltem fel a szemöldökömet.

- Tudod, hogy mi történt abban a házban?- kérdezősködött tovább

- Nem.- ráztam meg a fejemet.- Mi?

- Megöltek egy tizenhét éves srácot a saját szülinapján!

- Micsoda?!- kerekedtek ki a szemeim.

- Úgy hiszik, hogy még mindig ott van a szelleme és várja, hogy bosszút állhasson.- kuncogott.

- Nem hiszek a szellemekben.- horkantam fel.

- Pedig igaz.- vont vállat, immár ő is.

Szellemek?

Röhejes.

Bármilyen más alternatívát elfogadtam volna annak a háznak a furcsaságáról, csak ezt az egy ökörséget nem. Ha léteznének szellemek és annak a fiúnak is ott lenne a szelleme, szerintem észre vettem volna.

Vagy lehet, hogy mégsem?