ღ𝙰𝙽𝙶𝙴𝙻/𝙲𝙷𝙰𝙽𝙶𝙻𝙸𝚇/ღ

18

Felix

Másnap reggel remegő lábakkal nyitottam be Sihyeon szobájába. Ő kicsit bedagadt, könnyes szemekkel üldögélt, de amikor észrevett, mgé jobban elsírta magát.

- Azért jöttél? - kérdezte - Elbúcsúzni?

- Igen - motyogtam lehajtott fejjel.

- Gyere ide - tárta ki karjait, s én szorosan közéjük bújtam.

- Tegnap Changbinnal elmentünk anyáékhoz - mondtam.

- Hogy ment?

- Természetesen sírtam - nevettem fel csöppet - olyan jó volt végre hallani a hangjukat. És látni őket. Kár hogy ők nem láthattak - mondtam lebiggyesztett ajkakkal, majd még szorosabban bújtam hozzá.

- Néha azért meglátogatsz?

- Persze Hyeoni - pusziltam meg arcát - mennem kell. Changbin még alszik, és nem akarom hogy úgy keljen fel hogy nem vagyok ott  - mondtam majd kibattyogtam a szobából. Beszálltam a liftbe, és megnyomtam az emeletünkre vezető gombot. Mikor csukódott volna be az ajtó, egy kéz megállította. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta Woojin.

- Lix.. Te még hogy vagy itt? - kérdezte kikerekedett szemekkel, én pedig csak mosolyogtam.

- Képzeld. Megtört az átkod - vigyorogtam a képébe.

- Nem. Az képtelenség - kezdett el csöppet remegni - Azt csak é-

- Changbinnal egymásba szerettünk - vágtam szavába, ő pedig szomorú fejet vágott - tehát mostmár nem tudsz bántani. Mivel már meghaltam nem tudsz újra megölni. Az átok pedig megtört. Már az se állhat az utamba - mondtam, majd kiszálltam az éppen kinyíló liftből, és a beszállókat megkerülve döntöttem úgy hogy az út további részét inkább lépcsővel teszem meg. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, majd halkan benyitottam a szobába, ahol a beszűrődő nap világította meg a még alvó Changbinniemet. Már mindjárt dél, és lehet, hogy fel kéne keltenem. Már lejárt az egy hónap. Biztos aggódnak értem ott fent. Binnie szülei, Channie, Seungmin... És a többi barátom.

Leültem Changbin mellé az ágyba, makd simogatni kezdtem arcát. Biztos jó ötlet ez? Feláldozza életét, hogy velem jöjjön? De hisz annyi lehetősége van. Nem akarom ezt tőle elvenni. Sokkal jobbat érdemel mint én. Most nyitogatni kezdte szemeit, én pedig emiatt abba hagytam gondolat menetemet.

- Tudom min gondolkozol - nézett rám Changbin könyökére támaszkodva - és igen. Veled akarok menni. Már semmi nem köt ide. Csakis te.

- De Binnie - motyogtam - vár rád az egész élet. Barátok, család...

- Lixie. Nincsenek barátaim. És te vagy nekem q legfontosabb. Még sosem éreztem ilyet ezelőtt, ezért úgy gondolom ezt nem engedem ki kezeim közül. Családom meg veled is lehet - fogta két keze közé arcomat, majd rám mosolygott - Majdnem az életed áldoztad értem. Had tegyem meg én is!

- Bin - érzékenyültem el - Olyan szerencsés vagyok veled - bújtam hozzá.

- Oh ugyan. Én vagyok veled - simított fejemre.

- Ha valamit akarsz magaddal hozni, akkor pakolj össze - mondtam.

- Az egyetlen dolog amire szükségem van az te vagy - mosolygott rám, én pedig nevetve ráztam meg a fejem - amúgy ez hogy fog történni? Öngyilkosank kell lennem?

- Hát... Én máshogy gondoltam - mondtam - én is fel tudlak vinni. Így tulajdonképpen a halál érzését nem tapasztalod meg. És így ha én viszlek fel, biztos hogy nem kerülünk különböző területekre a mennyben.