A jövendölés

Félisteni közbeavatkozás

- Miért csináltad ezt? – kérdezte elhűlve Maron az útjáról visszaérkező Fearie-től. – Nem gondoltad, hogy elkerüli a figyelmemet, ugye?

- Mégis micsoda? – kérdezett vissza.

- Tudod, hogy nem avatkozhatsz közbe. Miért próbálkozol?

- Ugyan már, túldramatizálod! – fortyant fel. – Szerinted mégis mit kellene tennem? Hagyjam, hogy feladja?

- De nem segíthetsz a kiválasztottnak! – mérgelődött Maron. – Az tilos. Sors meg fog büntetni. Vannak szabályok!

Fearie huncut mosolyt villantott és a távolba révedt.

- Nem is segítek - fordult vissza. – Hisz ismersz. ÉN betartom a szabályokat.

- De akkor mégis, mit csináltál a lány fejében?

- Beszélgettünk – kacagott.

- Fearie! Nem viccelek!

- Tudom. Én sem – nézett újra a felhők felé a nő. – Higgy nekem! Tudom, mit csinálok – hamiskás mosolya kiszélesedett és kissé összehúzott szemével fordult vissza.

- Te tudsz valamit, amit én nem – ámult el a férfi.

- Mindig tudok valamit, amit te nem – nevetett fel. – Maron, bízz bennem! Minden rendben lesz.

- Ezt hogy érted? Hogy lehetne minden rendben? Bele akarsz avatkozni a jövendölés folyamatába – hitetlenkedett a férfi.

- Dehogy akarok! Nem is tudnék – válaszolt Fearie kissé sértődött hangon.

- De akkor...

- Most komolyan! Csak nyisd ki a szemed! – nézett ki újra az ablakon.

- Mire gondolsz? – lépett közelebb Maron. – A lány valóban eléggé elgyengült, de erős.

- Igen, az. De nem azért, amiért te annak hiszed.

- Hogyhogy? – kipillantott ő is az ablakból.

- Csak nézd! – mutatott le a nő.

Maron figyelt. Figyelte az embereket, a tûnðiket, a készülő káoszt, a kavargó erőt. És egyszer csak meglátta.

- Ó!

- Ugye? – kuncogott Fearie. - Kezd igazán érdekessé válni a helyzet... - fordult oldalra huncutul.

- Valóban – villantott széles vigyort Maron. – Ebben az esetben valóban segíthetünk. Egy egészen picit.