A jövendölés

Ňîç Ťâm

A gomolygó ködtől alig lehetett látni a tavat, a vízfelszín visszatükrözte a felette fodrozódó szürkeséget. Heath szinte már várta, hogy a keskeny csónak orra előbukkanjon a semmiből. Mindig így kezdődött. Aztán lassan láthatóvá vált az egész fatest, benne az angyali szépségű nővel, aki soha nem szólalt meg, mégis mindig hallotta a hangját. Mintha a gondolataiban beszélne hozzá.

Most azonban megváltozott valami. A hónapok óta visszatérő álom minden pillanatára tökéletesen emlékezett. Minden éjjel ugyanaz a nő, ugyanaz a köd, ugyanazok a szavak, ugyanaz az érzés. Aki a csónakban most előtte állt, más volt. Türelmetlen lett és félt. Zaklatott és riadt tekintete szinte égette az övét. Valami történt. Tudta, rá kellene jönnie, mi, de képtelen volt megfejteni. A nő homlokán ráncokba gyűrődött az aggodalom és Heath kétségbeesést hallott ki a gondolatai között elhangzó néma kiáltásból.

– Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię!

A mondat, amit bármikor fel tudott idézni. És amiről fogalma sem volt, mit jelent. De az ismeretlen ezúttal nem vált köddé. Nem szippantotta be a szürkeség, mint ezelőtt mindig és tűnt el ott, ahonnan érkezett. Közelebb úszott a kopott csónak. Heath szíve egyre erősebben zakatolt. Az álom megváltozott. Talán érte jött? Magával akarja rántani? Úgy érezte, ha akarná, el is érhetné. Az mégsem állt meg. El fogja sodorni! Mit tegyen? Hova menjen? Képtelen megmozdulni! Képtelen arrébb menni...

– Mit csináljak? – kiáltotta. – Nem értelek! Nem tudom, mit tegyek! – tehetetlen düh emésztette.

A nő egyre közelebb ért, már nem is látta a csónakot, csak az arcát. Úgy érezte, nem kap levegőt, fuldoklik.

– Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię! Yă Șię! Yă Șię! – mondta az utolsó szavakat egyre hangosabban kiabálva.

Egészen közel ért hozzá. Az arca, amit eltorzított a félelem és a düh, amiért nem érti őt, mindössze centikre lehetett az övétől. Majd hirtelen csend lett, és a nő teste szertefoszlott, mielőtt egymáshoz érhettek volna.

– Ňîç Ťâm! – kiáltott a fejében az ismerős hang.

Heath zihálva ült fel az ágyon. Levegő után kapkodva, verejtékben úszva, az őrület határán. Bizsergett az ereiben száguldó vér. Az ágya szélére húzódva várta, hogy csillapodjon a pulzusa és ismételgette magában az új információt. Bármit is jelentsen.

– Nics tám... – suttogta. Az újdonság varázsával csengett a fülének.

Miért kiabálta ezt? Mi változott? Mitől lett türelmetlenebb és sürgetőbb a viselkedése?

– Ááá...! – kiabált bele a szobája csendjébe. Rá kell jönnie! Ma elmegy a tóhoz. Nem nyugszik, amíg valamit ki nem derít.

Már nem volt kérdés, hogy az álom, ami mostanra szinte fojtogatta, nem csupán a képzelete szüleménye.

A nyomozás iratai – legalábbis a másolatok, amiket meg tudott szerezni – a szobájában hevertek szerte szét, összekeveredve azokkal a jegyzetekkel, amiket maga készített az elmúlt évben. Az égvilágon semmit nem találtak. A helyszínen, vagy a környékén sem láttak vagy hallottak semmit. A lány úgy tűnt el, mintha kámforrá vált volna. De ez lehetetlen. Heath-t majd szétfeszítette a tehetetlenség. Azért imádkozott minden nap, hogy hibázzon valaki, és találjon egy apró nyomot, ami végre elvezet valahová.

Megpróbált normális életet élni, de a barátai egyre jobban aggódtak érte. Már a motorok sem kötötték le úgy, mint hónapokkal ezelőtt. Rodger addig nyaggatta, hogy tegnap megígérte neki, elmennek Mary falatozójába ebédelni.