A jövendölés

Demęrø titka

Demęrø csak állt a sátorban megkövülten a férfi előtt és nem tudta eldönteni, hogy a képzelete űz bolond tréfát vele, vagy Hørhe. Dühe elszabadult és gondolkodás nélkül régi barátjának feszült. Kidobta a sátorból. Miután a földön fekvő férfihez lépett és haragtól izzó szemével fölé tornyosult, érezte, hogy elpattan benne valami. Egy régen eltemetett titok tört elő a múltból, amit gondosan a lelke mélyére száműzött. És amit soha nem lett volna szabad újra útjára engedni. Elöntötte testét az erő, ami egész életében vele volt. Ő nem titkos mágiával szerzett magának elismerést, az ő fegyvere szó szerint a testi erejében rejlett. Olyan fizikális erőnléttel rendelkezett, mint senki más a világon. Ettől volt legyőzhetetlen és Ąmerýne seregének legjobb harcosa. Sebezhetetlen és visszatarthatatlan. Két kezével megragadta Hørhe felöltőjét és talpra rántotta.

– Hogy merészeled? –préselte ki a fogai között mindössze centikre a másik arcától.

A többiek időközben felálltak és köréjük gyűltek. Demęrø harcosai a fegyverükre tett kézzel és elszántan, a parancsnok emberei tanácstalanul, de ugrásra készen. Ðręk érezte a férfiban tomboló haragot, felfigyelt azonban valami másra is. Aggódott. Nem akart, mégis olyan félelemmel vegyes aggodalom tört utat a lelkében, amitől még Ðręk is körbepillantott, mert nem tudta, mi az oka a hirtelen változásnak.

Hørhe nem védekezett. Széttárta karját, jelezve, hogy nem akar harcolni. Várt. Demęrø szaporán lélegezve, összevont szemöldökkel nézett a szemébe, de nem kapott választ.

– Hogy merészeled... – szólalt meg ismét, most már halkabban.

– Mindent elmondok, amit tudok, amint lenyugodtál.

A harcos elengedte felettese ruháját, aki ettől hátra tántorodott egy lépést. Hørhe közbenézett, fejével jelezve a többieknek, hogy nem lesz baj, lépjenek hátrébb.

Demęrø nyugtalanul járt fel-alá a sátor bejárata előtt. Nem nézett senkire, nem mondott semmit. Forrt benne a düh. Tudta, hogy nincs választása. Mint ahogy azt is, hogy az elkövetett hiba előbb utóbb elhozza a rá mért büntetést. De hiba volt-e, amit tett? Két évtizede kereste a választ a kérdésre. Az elmúlt napok változásai, a bajtársa megjelenése és a hír, amit magával hozott, egyértelmű bizonyítékok voltak arra, hogy ez a válasz hamarosan megérkezik. Eljött az idő.

– Hagyjatok! – ennyit mondott mielőtt belépett a sátorba és maga után rántotta a ponyvát.

Ðręk haragos tekintettel bámulta Hørhe-t. Nem tudta, mi váltotta ki barátja reakcióját, de az egyértelmű volt, hogy a parancsnok hozta rájuk a bajt.

Demęrø megállt az asztala előtt, két kezével rátámaszkodott és fejét lehajtva indult el a múltba. Gondolatai egy régen eltemetett boldog élet maradványait kutatták. Egy olyan világ romjain taposott, ami az övé lehetett volna. Az övé és a nőé, akit mindennél jobban szeretett. Amit elhagyott, mert olyan veszély fenyegette, amivel nem tudta felvenni a harcot.

Emlékezett Lake Town utcáira. A város vidéki hangulatára, a csendre, ami belengte a körülötte lévő hegyeket és az erdőt. Régen sem szeretett az emberek közé menni, de ha a békekötés, vagy a segítségnyújtás szükségessé tette, akkor engedelmeskedett a parancsnak. Egyébként is ritkán került rá sor, hisz a tûnðik nem szerettek vegyülni. Létezésük hosszú évszázadok óta rejtve volt. Így a legjobb a népnek. Varázslatuk és erejük csak a harcot és mások birtoklási vágyát szították. Így hát, amennyire szükségét érezték, eltűntek az emberi világból. Csak akkor mentek át a kapun, ha a segítségüket kérték, vagy ha nekik volt szükségük valamire. Persze, amióta Ðerògáh-t száműzték Ąmerýne-ből és a hágó túloldalán volt kénytelen élni, inkább az előbbi fordult elő.