A jövendölés

Pixie

Solange a szobában várta, hogy a fiúk felhozzák az alagsorból a lányt. Mikor végre megérkeztek, alig akart hinni a szemének. Pixie nem volt magánál, koszos, véres és rettenetesen büdös volt. Lógott közöttük, mint valami elejtett vad.

- Hozzátok a fürdőbe! Tegyétek egyenesen a kádba! – irányította őket a szoba másik oldala felé. Elég nehezen állta meg, hogy ne tegye szóvá a bánásmódot, de tudta, hogy Ðerògáh ezt kérte tőlük, és ők azt teszik, amit mond nekik. A vezére – mert ő csak ezt a titulust volt hajlandó magára elfogadni – kegyetlen volt és telhetetlen. Nem akarta ennél is jobban maga ellen fordítani. Emellett minden nap várta a pillanatot, amikor eljön az ő ideje, és végre elmenekülhet ebből a pokolból. Tudta, hogy az elmúlt évek tettei és az élet, amit élt nem megbocsátható. Akkor sem, ha az ügy, amiért az áldozatot hozta nemes. De ígéretet tett egyszer, hogy kiviszi innen a testvérét és addig nem nyugszik, amíg ezt véghez nem viszi.

Néma csendben a fal mellett állva megvárta, hogy a férfiak távozzanak, majd becsukta a szoba ajtaját és a fürdőbe ment. Fekete kommandós nadrágban volt, bakancsban, fekete pólóban és a testére mindenhol fegyvertartó hámokat pakolt. Kések, lőfegyverek, tőrök, még egy apró rádió is lógott az övére akasztva. Utóbbiakat most letette a szekrényre és engedni kezdte a meleg vizet a kádba. A lány fölé hajolva óvatosan kihámozta őt szakadt ruháiból, amiket egyenesen a szemetesbe dobott. Amikor meglátta a testét borító sebeket és foltokat – némelyik még vérzett – legszívesebben azonnal lement volna ahhoz a szörnyeteghez és puszta kézzel tépte volna darabokra. De nem tehette. Minden bizonnyal a közelébe sem jutott volna. Amint észreveszi, mik a szándékai, gondolatának erejével olyan kínt küld a testébe, hogy már a küszöbön szó szerint padlót fog és sikítva összeesik. De egyszer majd fordul a kocka. Tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor emberére akad az a gazember. És akkor ő mindent megtesz majd, hogy segítsen annak, aki elég erős, hogy felvegye ellene a harcot.

De addig is itt van ez a lány. Csoda, hogy egyáltalán még él. Segítenie kell neki.

***

Pixie éppen egy magazint lapozgatott a konyhapulton, amikor egy mély morgás ütötte meg a fülét. A következő pillanatban Heath elkapta hátulról a derekát és a magasba emelve megpörgette.

- Eressz el! - próbált menekülni, de hiába. Egyszerre sikított és nevetett.

- Eszem ágában sincs – megborzongott a közvetlenül a füle mellől érkező hangtól. – Nem menekülsz.

- Ne csikizz! – kapkodott levegő után, amikor a derekán pihenő kéz lassan elindult felfelé.

- Ó, egészen más terveim vannak veled.

Libabőrös lett, amikor Heath tenyere a melle alatt megállt, majd a másik karjával átölelte és megfordította.

- Miből gondolo... - nem volt lehetősége befejezni. Követelőző ajkak tapadtak az övére. Nem tiltakozott. Ellenállása utolsó szikráját is elfújta a belsejében fellobbanó vágy.

Boldog volt. Mindennél jobban szerette Heath-t. Imádta, amikor cukkolták egymást. Már csak azért is, mert mindig ugyanaz lett a vége. Egymásba fonódtak, összeolvadtak és egy röpke pillanatra nem számított rajtuk kívül semmi és senki.

Lassan vált az emlékkép homályossá, csendessé, majd fakult ki teljesen.

Pixie azt gondolta, a másvilág kapujában lehet valahol. Nem látott és nem érzékelt magán kívül semmit. Vagyis inkább csak a nagy semmit érezte. Először csak lebegett a feketeségben, aztán váratlanul olyan érzés kerítette hatalmába, mintha langyos vízbe merítették volna. Halványan világosodni kezdett a körülötte lévő tér, apránként tisztulni látszott. Úgy érezte apró kezek simogatták és finom illat csapta meg az orrát. Halk dúdolást hallott, hol közelebbről, hol kicsit távolabb, mintha valaki körülötte járkált és neki énekelt volna.