Maffiába Zuhanva

1.

•••

-Nem kérdezem meg mégegyszer, Peter! - mondta egy jóképű férfi az előtte kikötözött tagnak.
A szobában csak négyen voltak. Mint az előbb kiderült, az egyikük Peter, a helyiség közepén egy székhez volt kötözve. Mellette kétoldalt két kigyúrt férfi állt, szembe vele pedig egy öltönyös. Valószínüleg ő a vezető, és egyben talán a legfiatalabb is. Ránézésre még 26 sincs.

- A lányomnál volt. Nem tudom hol van most.- mondta Peter, miközben oldalra köpött egyet.

Az öltönyös alak intett, mire az egyik oldalt álló behúzott Peternek. Egy ütés... még egy... és egy újabb...
Az öltönyös ismét intett, mire a fickó vissza állta a helyére.

-Egyik emberemet elküldtem a címhez, amit megadtál. Az autó nem volt ott. HÁT AKKOR HOL VAN? - ordította.

-Én ne..nem tudom, esküszöm! A lányomnál láttam utoljára, utcai versenyekre vette, ott kellene lennie!- mondta Peter, már már sírva. Nyilvánvaló volt, hogy a fájdalomtól.

- Vette? Dehogy vette. Az egy ellopott ferrari. - nevetett ironikusan az öltönyös tag.
- Szánalmas, hogy azt sem tudod, hogy a lányod honnan szerzett egy Ferrarit.

- Ahogy ismerem őt, ellophatta. Mollynál volt eddig is az a kocsi, ebben biztos vagyok.- mondta Peter.

Az öltönyös morgott egyet, majd megszólalt.
- Alex, Will! Fésüljétek át a várost és környékét. Egy piros Ferrari f40-et keressetek. Ha megtaláltátok, fogjátok el a lányt is. - jelentette ki, majd ördögien elvigyorodott.

Peter csak lehunyta a szemét, és ült némán.
- Hála isten...- suttogta, miközben a többi alak távozni készült.

Az öltönyös valószínűleg meghallotta, mivel megállt. Lassan vissza fordult.

- Tudod, én egy eléggé kegyetlen ember vagyok, ez tény. De ha lenne lányom, minden áron megpróbálnám megvédeni, még ha hibázott is. -nézte Petert szemrehányóan.

- Az kapja a büntetést, akinél a lopott autó van. Az pedig a lányom.- vigyorgott.

•••

Csak mentem és mentem. Magam sem tudtam, hova tartok. Nagyszüleimhez nem mehettem, mert messze laktak, illetve ott és apámnál keresnének először.
Célom tehát nem volt, hogy hol kössek ki. Teljes mértékben a sorsra bíztam magam.

Beraktam a saját lejátszási listámat, és csak élveztem a zenét és a sebességet. Megállíthatatlannak éreztem magam, és szabadnak. És most először, tényleg az voltam. Nem volt már többé mögöttem anyám, aki korlátozzon. Nem volt már George, aki hátráltasson. Számomra már nem léteztek.
Fájdalmas volt meghozni a döntést, de apát is hátra hagytam.
Majd egyszer talán újra látnak, valamikor a jövőben. De egyenlőre, szükségem van időre.

Régóta vártam már, hogy korlátok nélkül, egyedül éljem az életem.
Az volt az elképzelésem, hogy idén elkezdem az egyetemet, és elköltözök egy albérletbe.
Nos, ez most úgy néz ki, nem teljesen fog megvalósulni. De nem is bánom. Így talán hamarabb felnövök, és megtanulom mi az élet. Vagyis ebben reménykedek.
Persze az is előfordulhat, hogy a végén egy csöves lesz belőlem, aki magát fogja hibáztatni, hogy elszökött otthonról. Viszont bízom benne, hogy nem ezt hozza nekem a jövő.

Egy város széli úton haladtam. Imádtam Los Angelesnek ezt a szakaszát. Itt már nem volt sok nyüzsgő ember, már nem hallatszott a város zaja.
Régebben rengeteget jártunk erre Adammal. Volt, hogy nagyon magam alatt voltam, és eljött értem. Felvett a házunk előtt, és elmentünk kocsikázni. Mindig ide hozott, itt néztük a naplementét. Olyan volt, mintha egyenesen a napba száguldanánk.
Emlékszem, mindig ő volt az a fiú az életemben, akinek kisírtam a bajaimat. Számíthattam rá, akármi volt. Ha most oda mennék hozzájuk, és megkérném, hogy had lakjak ott egy darabig, biztos vagyok benne, hogy kérdés nélkül befogadna. Viszont nem teszem ezt. Ekkora szívességet nem kérhetek senkitől.
Én döntöttem úgy, hogy elszökök, vállalnom kell a felelősséget, és nekem kell megoldanom a problémáimat.