Hayley Potter és a Főnix Rendje

2. fejezet | A dementált Dudley

Végéhez közeledett a nyár addigi legforróbb napja, a Privet Drive kövér kockaházai álmos csendbe burkolóztak. A máskor csillogóan tiszta autók portól piszkosan álltak a beállókban, a máskor smaragdzöld kerti pázsitok sárgára fakultak – az öntözést ugyanis rendelet tiltotta a szárazság miatt.

Az utca lakói, mivel le kellett mondaniuk kedvenc elfoglaltságaikról, a kocsimosásról és a fűnyírásról, visszahúzódtak hűs házaikba, és kitárták az ablakokat, hogy megidézzék és becsalogassák a reményeikben létező fuvallatot. Csak ketten vetemedtek arra, hogy a szabadban tartózkodjanak: Harry és Hayley Potter egymás mellett feküdtek egy virágágyásban, a négyes számú ház egyik ablakpárkánya alatt.

Nem mondhatni, hogy az ikrek belopták volna magukat az ápolatlanságot az emberiségellenes bűntettek legfőbbjei közé soroló szomszédok szívébe – Harry farmerja piszkos volt és szakadt, pólója kinyúlt, edzőcipőjének talpa pedig bármelyik pillanatban végső búcsút vehetett a felsőrésztől, Hayley fekete rövidnadrágja elkopott és kifakult, hosszú combjai közepéig érő messze túlméretezett, fehér pólójának néhai nyomott mintája mostanra csaknem teljesen eltűnt az elnyűtt anyagról. Az arra járók, ha lettek volna, ezen az estén mégse láthatták volna meg őket a sűrű hortenziabokor mögött. Ezen a búvóhelyen voltaképpen csak akkor lepleződhettek volna le, ha Vernon bácsi vagy Petunia néni kidugja a fejét a nappali ablakán, és függőlegesen lenéz az ablak alatti virágágyásba – de mégis miért tennének ilyet?

A fentiek miatt Hayley kitűnő ötletnek érezte, hogy ide rejtőzzenek. Habár az átforrósodott, kemény betonon feküdni nem volt ugyan kényelmes, ráadásul a serdülőkorba lépett testvére egyre több helyet foglalt el maga körül, itt nem érték őket el a gyilkos pillantások, nem kellett a mugli híradó helyett dühös fogcsikorgatást hallgatniuk – amitől Hayleynek végigfutott a hátán a hideg -, és a rosszindulatú kérdések is elmaradtak, amiket mind el kellett viselniük, valahányszor beültek a nappaliba, hogy együtt nézzék a tévét nagynénjük családjával.

Úgy tűnt, ezt odabent a Dursleyk is értékelték, mert Vernon bácsi egyszerre megszólalt:

- Hál' Istennek azok az átkozott kölykök végre leszoktak róla, hogy itt terpeszkedjenek nekünk – dörmögte – Apropó, hol vannak?

- Nem tudom – felelte közönyösen Petunia néni – Idebent nincsenek.

Vernon bácsi mordult egyet.

- Még híradót akarnak nézni! – dohogott – Kíváncsi vagyok, mit forgat megint a fejében az a leány. Mert én mondom, Petunia, a bátyja nem gondolkozik. Normális gyerekeket az ő korukban nem érdekel a híradó. Dudleynak sincs fogalma arról, mi történik a világban. Szerintem azt sem tudja, ki a miniszterelnök. Különben is: a mi híradónkban úgyse semmit a fajtájukról...

- Halkabban, Vernon! – szólt rá ijedten Petunia néni. Hayley elborzadt a visongó hangtól, amit a nagynénje kiadott – Nyitva van az ablak!

- Ja, persze – dörmögte – Bocsáss meg, drágám.

Dursleyék elcsendesedtek odabent. Harry figyelte, ahogy a közeli Wisteria sétányon lakó félbolond, macskaimádó Mrs Figg elcsoszog a ház előtt, miközben Hayley a fejük feletti ereszre pislogva végighallgatott egy müzli reklámot. Az öregasszony épp befordult a sarkon, mikor Vernon bácsi ismét megszólalt:

- Dudlicsek teázni ment? – kérdezte.

- Igen, Polkissékhez – felelte büszkén Petunia néni – Olyan sok kis barátja van, mindenki annyira szereti...

Hayley elfintorodott az eresz alatt, Harry pedig nagy nehezen elfojtott egy gúnyos horkantást. Ha a fiuk megítéléséről volt szó, Dursleyék még önmagukhoz képest is veszélyesen ostobák voltak. Habozás nélkül elhitték Dudley összes szánalmasan átlátszó hazugságát arról, hogy a nyári szünet minden egyes estéjén a bandája valamelyik tagjánál szürcsölgeti a teát. Rajtuk kívül persze mindenki tudta a házban, még az időnként a kocsifelhajtóra tévedő macskák és a sövényben lakó pókok is, hogy ez közel sem volt igaz; Dudley a haverjaival esténként a játszótér berendezését pusztította, utcasarkokon dohányzott, vagy néha a változatosság kedvéért kövekkel dobálták az elhaladó autókat és az arra járó gyerekeket. Esti sétáik során az ikrek nem egyszer voltak tanúi hasonló akcióknak, szünidejük javarészét ugyanis azzal töltötték, hogy Little Whinging utcáit rótták – egyrészről, mert így nem kellett egy levegőt szívniuk a nagynénjük családjával, másrészt pedig mivel így feltűnés nélkül hozzájuthattak kidobott újságokhoz.