Két élet

Mit is jelent az, hogy "elszállni"?

A tél után tavasz jött, majd szép lassan nyár, miközben a két fiatal szinte alig találkozott. Ha össze is futottak az utcán, akkor is csak halkan köszöntek egymásnak. A fiút teljesen leterhelte a kórházi gyakorlat, Brenda pedig délutánonként barátnőivel közösen tanult, hol egyiküknél, hol pedig másikuknál, így csak estére ért haza.

Nem sokkal a tanévzáró előtt történt, hogy Brenda a szülei hangos veszekedésére ébredt. Az ok most is, mint mindig, természetesen ő volt. Hiába igyekezett fejét a párnája alá dugni, még így is túl sokat hallott. Mivel kellemes idő volt odakint, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitárta az ablakát és kimászott az utcára. Senki sem járt arrafelé. Leült a járdára, miközben hátát a kerítésnek támasztotta. Ott végre a tücsökciripelésen kívül már semmi mást nem hallott. A langyos szellő szép lassan megnyugtatta, majd pedig mély álomba ringatta.

Lucas szokásához híven megint késő éjjel ért haza a kórházból. Gyorsan kizárta a bejárati ajtót, mielőtt azonban belépett volna rajta, futó pillantást vetett a szomszéd házra. Először azt hitte csak képzelődik, ugyanis mintha egy alakot látott volna a járdán kuporogni. Pár lépést közelítenie kellett, mire felfogta, hogy Brenda alszik a ház tövében. Először fel akarta ébreszteni, mikor azonban lehajolt hozzá, meglátta a kivilágított folyosót. A szülők még mindig veszekedtek. Ha hegyezte a fülét, még hangoskodásukat is hallotta. Megértette azonnal a helyzetet. Mivel nem jutott hirtelen semmi okos az eszébe, leült hát ő is a járdára. Levette a bőrdzsekijét, majd óvatosan ráterítette az alvóra. Hamarosan vége lett a diszkónak, a szórakozóhelyek sorra bezártak. Sok fiatal ment át akkor az utcán, de egyikük sem vett észre semmi különöset. Az éj sötétje elrejtette őket az arra járók kíváncsi szemei elől.

A lány ébredt fel először. Amikor meglátta a hajnal első sugarait, meg az utcai pázsitot, ijedten ugrott fel a betonról. Lendületből hátravágta a fejét és jól állon vágta a mellette szendergő fiút.

-Úr isten! Eltörted az állkapcsom!

-Mit csinálsz te itt? - értetlenkedett Brenda

-Nem is tudom. Láttam, hogy kint alszol és gondoltam, hogy megvárom amíg felébredsz. Azt hiszem én is elaludtam.

-Hát akkor köszönöm, hogy vigyáztál rám. –sosem volt még ilyen zavarban. Most azt hiszem ideje mennem. –búcsúzott. Hiába próbált azonban menekülni a kínos szituációból, a kapujuk zárva volt. A fiút a nevetés kerülgette:

- Szerintem újból meg kellene próbálnod az ablakot.

- Csak az a baj, hogy sokkal magasabb kívülről.

Luc körülnézett, majd összekulcsolt ujjakkal bakot tartott, a lány pedig beszökkent a szobába. Fülig pirulva újból elköszönt, s még mielőtt a fiú válaszolhatott volna, becsukta az ablakot. Szülei szerencsére nem vettek észre semmit éjjeli kimaradásából. Reggeli után a ruháit pakolgatta éppen, amikor meglátta a bőrdzsekit a fotelben. Először nem értette, hogyan kerülhetett az oda, de utána már emlékezett rá, hogy ő vetette le, miután visszamászott. Átsiettet hát a szomszédba. Lucas valószínűleg látta az ablakból, mert azonnal ajtót nyitott neki.

-Ez nálam maradt. Tessék. Szia.

-Köszi. - felelte a fiú, bár érezhető volt, hogy hosszabb beszélgetésre számított. Brendát ez arra sarkallta, hogy végre elmesélje neki a titkát. Nagy levegőt vett, majd elkezdte nagyvonalakban ledarálni az elmúlt évek eseményeit:

-Tudod, tíz éves koromig mi voltunk a világ legboldogabb családja. Nem volt semmi gondunk egészen addig, míg a játszótéren le nem estem egy mászókáról. Olyan csúnyán beütöttem a fejem, hogy mentőhelikopter vitt a kórházba. Komoly agyműtétet kellett végrehajtani, azt mondták hajszálon múlott az életem. Szerencsére pár héttel később magamhoz tértem, de az igaz bajok mondhatni akkor kezdődtek. Először is, nem ismertem meg a szüleimet. Megvoltak az emlékeim nagyjából, de nem értettem, hogy anyukám és apukám miért nem szőke, hosszú hajú, mint ahogy emlékeztem rájuk. Gondold el, mekkora sokk lehetett ez nekik. Mire hazamehettem, addigra már valamicskét javult a helyzet, kezdtek helyrerázódni az emlékeim, de a szőke szülők gyakran visszatértek álmaimban. Az iskolai barátokra is csak nagyjából emlékeztem és sajnos nem jelentettek már semmit. Állítólag félálomban sokat emlegettem egy fiút, aki mindig mellettem volt és annyira hiányzott, hogy gyakran sírtam utána, de azt mondták, ő is csak képzeltem. A jegyeim egyre csak romlottak, mert folyamatosan furcsa rohamok jöttek rám, melyeket mi csak elszállásnak hívunk. Naponta több óra esett ki, így nem tudtam tanulni sem. Most már jobb a helyzet, de időnként még mindig előfordul. Mikor rám jön a roham, az olyan, mint ha valaki más életébe kerülnék bele. Nem nagyon tudom ezt másként megfogalmazni. Sajnos ez történt a napokban is. Jöttem haza, majd hirtelen már nem az utcán voltam, hanem egy elképesztően szép helyen. Láttam egy hegyekkel körülvett apró kis tavat, rajta gyönyörű jégpáncélt. Emberek vettek körül, akik arra biztattak, hogy próbáljam ki a korcsolyázást. Apa azt mondta, hogy hiába dudált és kiabált rám, sőt mint láttad, utána még rázogatott is, én csak meredtem magam elé. Nem akart ő bántani, csak kirángatott a repülésből.

-Ó, értem. Őszintén sajnálom az egészet. Kicsit most sokkolódtam. Nem hallottam még ilyen betegségről, de biztosan nehéz lehet. Megpróbálok bocsánatot kérni apukádtól. Jártok ezzel orvoshoz?

-Félévente megyek kontrollra. Megkérhetlek rá, hogy ezt ne mondd el senkinek?

-Hallgatok mint a sír.