𝐀𝐍𝐈𝐌𝐄 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

𝑫𝒂𝒛𝒂𝒊 𝑶𝒔𝒂𝒎𝒖 𝒙 𝑶𝒄

_fancychicken_ kérésére
Reméljük tetszik ^^

-------

Negyvenedik napja tartanak itt, a maffiánál. Egész jól elvagyok, kapok enni és az első nap elneveztem magamnak az őröket. Az egyik, aki a rács előtt áll ő Kyle, a fegyveres kopasz, kigyúrt csávó John, a cuki fiatal pedig Carlos. Mondjuk ő néha ijesztő is tud lenni.

Egy szexi helyes barna hajú, nagyjából a húszas évei közepén járó férfi minden nap lejön hozzám az alagsorba és szóba elegyedik velem, ami miatt nem is annyira unalmas az itt töltött idő. Eddig még nem mondta el a nevét, de a hangja olyan, mint egy félistennek. Folyton egy halvány, kávé színű kabátot hord, a kezei be vannak tekerve fásliba és állandóan rá akar venni engem a kettős öngyilkosságra. Őt Alexandernek neveztem el.

Hirtelen lövéseket hallok, ami által összerezzenek és átkulcsolom a karom a térdeimen, így szőkés vöröses hajam -aminek pontos árnyalatát lehetetlen megállapítani- arcomba omlik. További lövésekre leszek figyelmes, majd Kyle megszólal.

- Ideje menni - nyitja ki a rács ajtaját, de kezemről továbbra sem szedi le a bilincseket. Felkaromnál fogva emel fel, majd Carlos a fegyvere fejével lökdösni kezd a nyitott ajtó felé. A hosszú folyosón kattanások, sikolyok és ordítások tompa hangjára leszek figyelmes, amiknek következtében lassabbak, nehezebbek lesznek a lépteim.

- Hé, husi! - szól rám Carlos és a hátamhoz nyomja a géppuskát - Még idő előtt a másik szobába kell érnünk, szóval indulj - bök meg a puska elejével. Tovább lépdelek a csiszolt kőzetes padlón, mikor végeláthatatlan lövések sorozatát észlelem magunk mögül. Két őr azonnal a földre esik, pár pillanat múlva pedig a saját vérükben fürdőznek. A legfiatalabb velem marad, csuklómat megragadva szalad velem a széles folyosón, az egyik ajtót kinyitva bedob engem az üres helyiségbe. Még pár golyó elsütését és koppanását neszelem, pár másodperc múlva viszont abbamarad minden zaj. Szívem teljesen felgyorsult állapotban ver, mikor dörömbölést hallok az ajtón. Kétségbeesetten nézek szét a szobában, minden szegletén kétszer -ha nem háromszor- futtatom át tekintetem, mikor meglátok egy pisztolyt az ágy előtt, a fekete szőnyegbe beolvadva és hamar felkapom azt. Megnézem van e benne tár, vagy csak vaktöltény, majd kibisztosítom és halkan, szinte már lábujjhegyen sétálok az ágy mögé, hogyha lőnek is kevesebb legyen arra az esély, hogy eltaláljanak. A szoba ablakai tele vannak vérrel, mintha egy művész az előbb az üveget választotta volna festővászonnak. De ez nem élénk, friss vér, inkább való az alvadt, büdös szagúak közül.

Az ajtódörömbölés abbamarad, ám pislognom sem kell, azonnal beront az ellenség. Tenyeremet a számra tapasztom, hogy még véletlenül se nyikkanjak meg, viszont mozgásom még mindig korlátozva van azzal a fém bilinccsel. A tőlük lévő távolság fordított arányosan kezd csökkenni a bennem felgyülemlő idegességgel és félelemmel. Nem sok kell, hogy egy feketeruhás rám találjon az ágy mögött, amíg a többi pacák a szekrényekben keresi nyomomat. A kommandós rám szegezi revolverét, majd sorra hallom a kattanásokat és a fegyver elsülését. Átlagosan 343 méter per szekundum a hang sebessége, így, ha fejbe is lőnek sem hallom, sem érzem a golyót. Ám ez nem így történt.

Szemeimet eltakarva és fülemet befogva ülök a laminált parkettán, miután hat lövést is hallok, mind a hat az ajtó felől jött. Aki rám szegezte a géppuskát már a földön hever, a másik öt kommandós taggal együtt. Lassan elemeltem arcomtól és fülemtől a két kezem, hogy rájöjjek megmentőm kilétére. Feltápászkodok a földről és szembenézek a barna hajú szexi istennel, Alexanderrel. Persze lehetséges, hogy nem ez a valódi neve, de nekem már csak ez marad. Hitetlen szemekkel nézek rá, látszik, hogy arcán átszalad egy halvány árnyalat és azonnal hozzám rohan.

- Ugye nem esett bajod? - néz rám, aggodalommal itatott íriszeiben pedig megcsillan az együttérzés és a rokonszenv.

- Mostmár jól vagyok... - tűrök a fülem mögé egy tincset félénken, ő pedig végig fürkész a szemével.

- Dazai Osamu - csókol nekem kezet, amitől kissé elpirulok.

- Nem ezzel a névvel képzeltelek el - csúszik ki a számon véletlenül, ezért azonnal a számra is tapasztom a kezem. A férfi nevetni kezd.

- Hanem milyennel? - kulcsolja össze az ujjait és arra helyezi az állát.

- Alexander - kuncogod el magad, ő pedig két keze közé veszi arcodat.

- Tiffany - ejti ki a neved lágyan, a nyelvén csak úgy gurulnak a szavak - Nem tudom hogy mondjam el, de amióta megismertelek és itt vagy nálunk, én... - keresi a megfelelő kifejezést.

- Kedvellek, Dazai... - vallod be őszintén, ő pedig csillogó szemekkel néz rád.

- Pontosan ezt a szót kerestem Tiffy-chan - hajol egyből az ajkaimra, pupilláim kétszeresükre tágulnak. Nem is tudom hirtelen, hogy hogyan is viszonozhatnám, ezért elhúzódik tőlem - Még várhatunk, ha gondolod... - kapkod össze vissza, ám azonnal megfogom két vállát.

- Csak még nem csókólt meg egy bűnöző sem - tartok egy kis szünetet, ő pedig kínosan a hajába túr - De majd hozzászokok - hajolok közel hozzá most én és folytatom azt, amit elkezdett.