- Menekülj [Név], amilyen messzire csak tudsz! — suttogta édesanyád könnyekkel itatott hangon, arcodat két keze közé fogva.
- Nem hagyhatlak magadra! — válaszoltad erőtlenül.
- Kérlek... Előtted a jövő, ha nem emberként, de vámpírként még leélheted az életed! Szóval szépen kérlek, hogy most hagyj magamra, hagyj meghalni és menekülj el! Az őrangyalod vigyázni fog rád! — tónusa harsány átmenetet tett és ordítássá alakult. Mintha csak víz alá dugtak volna, nem kaptál levegőt és arcod úszott a könnyektől, így nem mertél anyád szemébe nézni, inkább lehajtottad a fejed — [Név]! — rángatott válladnál fogva, te pedig nagy nehezen ráemelted fájó tekinteted.
- Úgy sajnálom... — mondtad, majd a dörömbölő hangokkal ellentétes irányba néztél.
- Szeretlek — mosolygott rád szülőd keservesen, neked pedig időd se volt ezt visszamondani, mivel betörték az ajtót a vámpírok — Fuss! — hangja visszhangzott fejedben és egyre csak ugyanazt a szót szajkózva parancsolta meg agyad a lábaidnak; hogy kíséreljék meg a mozgást.
Gondolkozás nélkül ugrottál ki az ablakon, aminek üvege szilánkokra tört, s mélyen belefúródott bőrödbe. Nem estél akkorát, mint gondoltad, mégsem úsztad meg horzsolások nélkül az első emeletről. Nehezedre esett felállni, de a túlélésed érdekében fejvesztve rohanni kezdtél, magad mögött hagyva utolsó élő családtagodat. Ám nem sokáig adatott meg számodra, hogy menekülj, hisz valami —pontosabban valaki— utadat állta. Felnéztél a nálad magasabb teremtményre, majd szembesültél azzal, amire a legkevésbé vágytál: a vég.
Lihegve riadtál fel álmodból, ami inkább nevezhető rémálomnak, melyet minden egyes éjszaka, mikor lehunyod a szemed átélsz és izzadva kelsz fel reggelente, vagy akár este és hajnalban is, hiszen az időérzéked a fáradtság miatt már hónapok óta ramaty állapotban volt.
A mostani egy kellemes, ámde kissé hűvös éjszaka volt. Szemedet törölgetve keltél ki az ágyból és felhúztál egy köntöst, mely eltakarta a karodon és az oldaladon lévő szívásnyomokat. Hiszen jószágként voltál jelen a fehér padlózatú hatalmas épületben, ahol minden egyes napot a vérszivattyúk áldozataként tengettél.
Kisétáltál az erkélyre, ahonnan beláthattad a sötét birodalmat, mely körülötted terjeszkedett, amerre csak a szem ellátott. Minden este elcsodálkozol, hogy a sötétben tud szép is lenni ez a hely, és csak ezért nem akarsz megszökni onnan. Persze ez csak a második ok volt a marasztalásod végett, az első egy számodra igen attraktív személy foglalt helyet az első helyen. Ferid Bathory.
- Hm, egy ifjú hölgy — bámult le rád vörösen csillogó szemeivel a vámpír — Az ilyen korban lévők mind finomak — magad se tudtad miért, de hirtelen más fajta gondolkodás lépett fel agyadban, mint lehetőség és lábaid sem mozdultak egy tapodtat sem.
- K-ki vagy te? — dadogtad össze vissza zavarodottságodban.
- A jövőbeli gazdád — ezután váratlan fájdalom hasított fejedbe, amitől kissé meginogtál, ő pedig ezt kihasználva nyakadnál fogva húzott magához és mártotta beléd éles fogait, hogy megízlelhesse véredet.
Az erkélyen való bámészkodásból a gondolataidban járó egyén alakja hozott vissza a világra, akinek jelenlétét megérezted hátad mögül.
- Hogy van az én legédesebb hölgyem? — fúrta fejét nyakadba, te pedig máris ellazítottad a tested a közelében és nagyobb területet hagytál neki a testrészeden, melyet kis habozás után sem kezdett el ostromolni, csupán egy apró puszit lehelt rá — [Név]-chan... — szólított meg lágy orgánumával, melytől a gerinced mentén végig szaladt egy jóleső bizsergés.
- Igen? — fordultál felé, íriszeiddel csak őt kémlelted. A leszűkített világban számodra csak ő létezett. Szinte a vak is észrevette, hogy nem emberi érzelmeket táplálsz felé.
- Lenne hozzád egy kérdésem, drága — búgta a füledbe érzékien, amitől érezted majd elájulsz. Te csak figyelmesen néztél szemeibe és vártad, hogy feltegye a kérdését. Lassan ujjai közé fogta a csuklódat és bevezetett vissza a szobádba, ahol leültetett az ágyra, ő pedig előtted állt — Tudod már mikor megláttalak tudtam, hogy el fogod lopni a figyelmem és így is lett. Nem győztem veled tölteni az időmet és csak téged kívántalak — dalolta a becses szavakat. Nem tudtad nem félreérteni mondatát, a gondolat pedig kissé megmosolyogtatott — És nagyon fontos személlyé váltál számomra, de ez így nem mehet tovább — ahogy legördültek a betűk a nyelvéről és mondattá formálta azokat, a tüdődben akadt a levegő.
- M-miért nem? — akármennyire is voltál bátor a közelében, ezzel a szó kombinációjával eltalálta a gyengepontodat.
- Mert ember vagy, basszameg! — fogta a fejét, majd beleütött a falba. Összerezzentél, de saját akaratodból álltál fel és mentél oda hozzá, hogy hátulról átölelhesd — Hagyd abba — szólt rád tekintélyt parancsolóan, de te meg se rezzentél.
- És mi lenne, ha vámpírrá változtatnál? — tetted fel a kérdést, ami már rég a gondolataid között lófrált, eddig kimondatlanul.
- Nem akarom, hogy bajba keveredj miattam. Inkább ki kellene használnod az életed utolsó pillanatait — tanácsolta maga elé meredve, semmitmondó stílusban.
- És ha inkább még száz évekig akarok élni veled együtt? — kérted számon a nagyjából ezeréves vámpírt.
- Mert azzal mégis mit érnél el, hm? — kérdi immáron dühösebben, jóval magasabb oktávon.
- Hogy boldog és szerelmes lehessek! — kiabálod az arcába a szavakat, melyek meggondolatlanul távoznak a szádból. Ettől a mondattól tágra nyíltak a szemei, majd csak egy apró félmosolyra húzta a száját — Most mi az, talán meglepődtél? — hangzott tőled a kérdés lekezelően — Ezt még a vak is észrevette volna, de a nagy Ferid Balthorynak nem ment.
- Végül is, értem minden nő döglik — fényezte magát, te pedig csak megforgattad a szemed — Tényleg azt szeretnéd, ha átváltoztatnálak? — hangszíne komoly volt, élesen belehasított a levegőbe. Te aprót bólintottál, ő pedig csak egy csábos mosolyt varázsolt arcára.
- Az egyik szemem sír, a másik nevet, hogy a másik dolgot nem kérdőjelezted meg — dőltél le az ágyra, s a plafont kezdted el kémlelni. Nemsoká az ezüst hajú feletted termett vérző szájjal. Egyből felültél volna, de a nemes nem hagyta, ujjait nyakad köré fonta.
- Idd meg a vérem és örökké együtt lehetünk — hajolt a szádra és úgy itatta meg veled a vérét, hogy közben egy vad csókba húzott téged. Hatalmasat ordítottál volna az új érzéstől, ám hangodat Ferid csókja tompította el.
••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Yahoo~
Elnézést kérünk mindenkitől, hogy ilyen sokáig nem írtunk semmit, ennek pedig megvannak a maga okai, de mostmár lassan megint be szeretnénk lendülni ^^"
Reméljük mindenki jól van és vigyáz magára! <3
—nanase
