⚠️SZOMORÚ, LETARGIKUS, DEPRESSZIÓS TARTALOM, ERŐS NYELVEZET, ÖNGYILKOS HAJLAMOKKAL!!⚠️
________
Már negyedjére sétáltál el barátod háza előtt, mert aggódni kezdtél az okból, mivel mostanában nem beszéltetek annyit és ignorálta is az üzeneteidet a hívásaiddal együtt. Tudtad jól, hogy nem felhőtlen a kapcsolata a szüleivel, vagy legalábbis az apjával nem, de egyik probléma sem vett igénybe hét napnál többet. Így már két hete rosszul érezted magad, naponta törtek rád a sírás rohamok, kevesebbet ettél míg nem rá nem vetted magad arra, hogy végre elmenj a fiúhoz.
Már vagy fél órája köröztél odakint, mikor is hirtelen rámerészkedtél az ajtó elé állásra. Kopogtál kettőt, de hihetetlenül hamar nyitottak neked ajtót, mikor rájöttél mibe vágtál bele. Ordítások, törött bútorok és étkészletek hevertek a földön szétszórva. Barátod ott állt előtted az ajtóban, a sírás kerülgette abban a pillanatban.
— [t/n]! H-hogy hogy itt va-vagy? — akadozott Todoroki hangja, a szíved pedig beleszakadt a látványába.
— Csak aggódtam... — kezdted volna bizonytalanul, mikor meghallottál egy mogorva hangot a háttérből, ami egyből tudtad kihez tartozik.
— Bazdmeg Shoto, nem megmondtam, hogy hagyd azt a kurvát és kezdj el végre a hős élettel foglalkozni?! — ordította le a felemás hajú fejét kegyetlen apja. Kezében egy sörösüveggel hadonászott, sorra döntve le a családi emlékeket, amik a polcokon sorakoztak, rendezetten egymás mellett.
— Megmondtam, hogy nem fogom egyedül hagyni őt, mert szeretem!! — ordította vissza a nálad valamivel magasabb fiú, akivel szembe álltál az ajtóban, felemás szemeivel téged vizslatott — [t/n], most elmegyünk! — jelentette ki nemes egyszerűséggel, mikor apja nekivágott a fejének egy tányért.
— Tods... - szólítottad nevén barátodat, ő pedig próbált nem felidegesedni.
— Na mi van fiam, elmenekülsz, mint egy nyuszi és nem is próbálsz szembeszállni velem? — ingerelte fel még jobban Shotot az idősebb.
— Baba, azt akarom, hogy minél messzebb menj és hagyj itt engem. Ígérem minden rendben lesz, csak tedd meg ezt most nekem... — vont szorosan magához. Közel tizenöt napja ez volt az első érintkezési forma, amire hajlandó volt. Mondandója végén homlokomra adott egy lágy puszit és rám nézett. Szemei csillogtak, fénylettek a benne kavargó érzelmekről. Érezted, hogy újabb síró görcs készül kitörni belőled, ezért minél előbb el akartad hagyni a helyet.
— Szeretlek... — suttogtad a szavakat a levegőbe, amik ott csüngtek kettőtök között, mintha kimondatlanul hangoztak volna el. Amint kiejtetted ajkaidon ezt az apró kis szócskát, hátat fordítva útnak eredtél szemeidből kitörő könnyeiddel együtt.
Egy jó tíz perces futás után haza is értél, szerencsére egyedül voltál otthon. Nem lett volna a legviccesebb, ha valaki meglát téged így, zilálva, sírva és összeesve. Ha pedig a szüleid láttak így, akkor már rögtön aggódni kezdtek volna, hogy mégis hogyan és miért nézel ki úgy, ahogy. Felcaplattál egyenesen a szobádba és az ágyadba vetetted kimerült tested. A takaró alá bújtál egy adag zsepivel, hátha jobb lesz egy idő után, de a fájdalom nem múlt el olyan hamar. A barátokat akartad. Shotot akartad. Magad mellett akartad tudni ebben a nehéz időben, miközben beszél hozzád és megnyugtat kellemes orgánumával. Szorosan átölel és elhiteti veled, hogy fontos vagy. Hogy csak te kellesz neki a világon.
Hirtelen egy erősödő szorongás érzet lett úrrá rajtad, ami azt mutatja, hogy pánik roham foglal magának helyet a testedben és még ennél is rosszabbul leszel. Összehúzod magad, mire zsugorülésbe kerülsz, összekulcsolva kezeidet a térded felett. Nem tehettél róla, mégis rosszul esett, hogy barátoddal két hete nem volt egyetlen szabad percetek sem kettesben.
