Valkűr vagyok! Most mit csináljak?

30. fejezet

Mikor Loki és én végre abbahagytuk a heves csókcsatánkat, utána kezdődött a végeláthatatlan beszélgetés. Leültünk a tó mellé, mindkettőnk lába beleért az épp langyos vízbe. Én a férfi vállára hajtottam közben a fejem, boldogan mosolyogva, hogy itt van már velem. Ő meg átölelt a karjaival védelmezőn, mintha sosem akarna elengedni. 

Lehet, hogy ez is közrejátszhatott. Hiszen tudom, elmondta, hogy mennyire elviselte az anyja elvesztése. Most meg engem is el kellett egy időre. Sok lehetett neki, de már itt vagyok. És nem akarom, hogy a jövőben előforduljon ez többször. Döntöttem el magamban magabiztosan, és felnéztem Loki kéklőn világító tekintetébe, ami szintén engem nézett. 

- Hogy viselted? - kérdezte meg először ő tőlem. Aggódó szemei melegséggel töltötték meg szívemet, de ugyanakkor bennem volt a rossz érzés, hogy miattam kellett aggódnia. 

- Először rosszul. Azonban egyre jobban lettem - odatettem az arcára újra a tenyeremet - De a hiányod felemésztett.

Lehunyta a szemeit és egy pillanatot várt csupán, majd lágyan megcsókolt, homlokát az enyémnek támasztotta, úgy mondta:

- Engem ezerszer jobban - majd még egy hosszú csókba forrtunk össze.

***

Az idő lehűltével vettük észre, hogy úgy elment az idő, hogy már igen csak benne voltunk a késő délutánban. Loki felkelt és felsegített engem is, majd megkérdezte:

- Indulhatunk haza? - mosolyogva fogta még a kezem. Tudtam, hogy az asgardi hajóra gondol, hogy odamenjünk, Thorhoz, Valkyrie-hez, de még el kellett búcsúznom a befogadóimtól. 

Ezt neki is kifejtettem, majd egy bólintás után tudomásul vette és elindultunk Adrienék házához. Ekkor pedig kibukott belőle valami:

- Ez az...Adrien... - figyeltem rá nagyon - kedveled? 

Nem értettem, hogy mire gondolt először.

- Hát persze! - erre pedig egy pillanatra elszomorodott. 

Miért? Most azt hiszi, hogy... 

Esett le ekkor már, és nem tudtam benntartani, elkezdtem kuncogni, majd nevetni.

- Most mi van? - nézett furcsán rám az istenem - Rajtam nevetsz?! - még mindig nem hagytam abba erre sem a nevetést - Hé! Ne nevess! - duzzogott aranyosan, mire már nyomtam egy puszit az arcára mosolyogva. 

- Igen, kedvelem Adrient. Barátként - ekkor megtorpant. 

Na, most meg mi van?! Álltam meg mellette én is, ránézve kérdőn. Hirtelen pedig magához ölelt szorosan és megint megcsókolt.

- Öh..oké. Most elmondanád, Loki, nekem is, hogy mi van veled? - kérdeztem, mire csak nevetve megvonta a vállát.

- Semmi. Mi lenne? - ezzel a válasszal pedig elindult, otthagyva engem. Úgy futottam utána pár másodpercre rá. 

- Komolyan? Ennyi?! Hát pedig ennyivel nem fogod megúszni a válaszadást, tudd meg! - hadonásztam a mutatóujjammal felé, már mellette. Ő meg felettébb jól szórakozott rajtam kuncogva, mielőtt felelte volna egy teátrális sóhaj után:

- Csak örültem, hogy nem kell bepiszkítanom a kedvenc tőrömet - nyújtotta ki a nyelvét vigyorogva, idegesítően. 

Ám meglepődött, hogy kapott erre egy kisebb pofont az arcára.

- Aú..ezt most miért? - nézett, fogva az ütés helyét. Megvonva a vállam pedig most én indultam el, ennyit mondva:

- Nosztalgia. Rád fért.