Valkűr vagyok! Most mit csináljak?

23. fejezet

Egy hét. Egy. Nyomorúságos. Hét. 

Ezen a héten, minden nap keményen dolgoztam azon, hogy meggyógyuljak, még ha közben a pokolba is kívántam az egész edzéstervem, amit magamnak írtam ki. Reggel futás a szobától az edzőteremig oda-vissza kétszer (ami az első napokban maximum egy csiga kocogásának ment volna el), délben kicsit pihentem, hogy Loki is nyugodtabb legyen. 

Ugyanis meg van róla győződve, hogy a halálba hajtom magam. Ch.. Ő beszél? Ha nem vette volna észre, ha nem készülnénk rá teljes erőből, így is-úgy is utolérne a Halál. Ilyenkor az alábbi mondattal hagyom annyiban az aggódását:

- Legalább fitt leszek az érkezésekor - és pimasz vigyorral nézve rá, adok a szájára egy csókot, majd folytatom a gyógyulást, a talpra állást. 

Testileg csütörtökre már teljesen jól érzem magam szinte. De lelkileg...

Sóhajtok egyet eme gondolataimat kicsit elzavarva a fejemből. Nem nagyon sikerül. Mint oly sokszor mostanában. Loki, Valkyrie és Thor úgy tudják, hogy túl tettem már magam a tükörfegyverrel ért támadásom óta, de az igazság messze nem ez. Mindig látom magam előtt  képeket a legrosszabb emlékemről. Amikor felkelek reggel, mozgok, eszek, vagy este, amint lehunyom a szemem az ágyban, Loki mellkasára hajtva a fejem... Mindig azok a képkockák jutnak eszembe. 

Tudom, hogy ezért néztek akkor rám mindannyian az ebédlőben olyan aggódóan, mikor megkaptuk Cidolfus utolsó üzenetét. És ezért kellett erősnek mutatnom magam. Miattuk. Meg magam miatt is. Ha hisznek benne, ha LÁTJÁK, hogy képes vagyok legyőzni a lelkem béklyóit, akkor talán én magam is el tudom ezt hinni, és így könnyebb lehet a felejtés. 

Nem tudom mi volt abban a tükörben az a mágia. Azelőtt azt hittem, hogy már rég elfelejtettem az emléket, de az visszahozta. 

Hogyan?

Amikor nem azzal foglalkoztam, hogy minél előbb meggyógyuljak, akkor ezután kutattam. A könyvtárban már szinte minden könyvet olvastam az ilyenfajta mágiákról, pedig tudtam, hogy felesleges, de nem tudtam nyugodni ettől sem. 

Hirtelen a vállamon érzek egy erős, de közben gyengéd érintést. Elmosolyodom, de nem fordulok meg.

- Megint nem bírsz pihenni? - kérdezte kedves szavakkal szerelmem, és mellém ült a konditerem egyik padján, somolygó tekintettel vizslatva. 

Erre azonnal megpróbáltam vidámabbnak tűnni, ami már szinte rutinból ment is. 

- Hát te? - kérdeztem vissza mosolyogva szintén - Nem úgy volt, hogy Thorral tartotok egy újabb tanácskozást a harcról? - erre fáradtan sóhajtott egyet, miközben kicsit megmasszírozta az orrnyergét az egyik kezével.

- Ne is mondd. Nagyon sokáig tartott így is - meglepődtem.

- Sokáig? De mennyi az...

- Idő? - kuncogott kicsit, látva a döbbent fejemet - Megint elfeledkeztél arról, hogy mióta vagy itt? - mosolyogva tűrt finoman egy kibújó hajtincset a fülem mögé. 

Megforgattam erre a szememet. Erre csak még jobban nevetni kezdett, de csak válaszolt a kérdésemre:

- Lassan délután hét óra.

- Ne.. Az nem lehet! - hitetlenkedtem még egy kicsit, de ő mindvégig csak bólogatott igazolva a szavát.

- De bizony! Úgyhogy lassan itt az ideje a vacsoránk elfogyasztásának - adott egy csókot, majd ezután átváltott a szokásos, kis perverz mosolyára, és megkérdezte - Akarod elkölteni az étkezést a drága bátyámékkal meg szinte egész Asgarddal kiegészülve, vagy menjünk inkább a szobánkba? - kacsintott rám, mintha nyeregben érezné magát.

Mikor már majdnem teljesen feküdtem alatta azon a kis padon, hátrébb toltam viccesen, az orrára rakva a mutatóujjamat.

- A-a. Tudod, hogy jobb nekem, ha nem fekszem sokat, hanem inkább mozgok.

- Ah! - megint felsóhajtott teátrálisan - De mindig mozogsz. Együtt lehetnénk. Kettesben - nézett mélyen a szemembe. Közeledett újfent az arca az enyémhez, de még épp idejében felugrottam a padról huncutul, és így előre esve, nem engem, hanem a pad fáját csókolta meg. 

Én csak nevettem rajta akkor is, mikor végül csak felnézett rám, majd felállt lassan ő is.

- Kinevetsz!?

Próbált fenyegetően kinézni, de már átláttam rajta, és még jobban csak nevettem.

- Hallod?! Elég legyen már. Vanda! - én csak nevettem. Annyira cuki az ekkor látható arckifejezésével.

Ekkor már keresztbe fonta a karjait, és csúnyán nézett rám, mint egy aranyos ötéves. 

- Nem szép dolog ez tőled, mondhatom - tette hozzá, mire már csak somolyogva, hozzáléptem közelebb, és megölelve, felnézve a szemébe, mondtam mosolyogva:

- Tudod, hogy szórakoztam veled - csókoltam meg, de azután incselkedve tovább folytattam, kioktató hangon - Azért az az igazán nem szép, hogy te is szoktál ilyeneket csinálni többször, de ha veled csinálják, egyenesen megsértődsz! 

- Ugyan, ez nem igaz, tudod, hogy volt máskor is, hogy könnyedén vettem!

- Ooh.. Mikor? - vigyorogtam pimaszul rá, de hirtelen egy puffanást hallottunk, és az ajtó irányába kaptuk a fejünket.

- Mi volt ez?! - kérdeztük szinte egyszerre egymástól, de a kérdésünkre szinte azonnal berobbant egy katona, és felvilágosított minket:

- A mediolusok itt vannak!

Sziasztok! Hát igen, végre volt ihletem meg időm, hogy megírjam az új részt. Remélem jó lett, és tetszik nektek! :)