Valkűr vagyok! Most mit csináljak?

17. fejezet

~Vanda szemszöge~

Lebegek.. minden vakítóan hófehér körülöttem, semmit nem érzékelek ezen kívül. Viszont egyszer csak el kezdtem zuhanni. Éreztem, hogy sikításra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Féltem. Féltem, hogy leesek és ott fogok szétloccsanni a földön, ami alattam van. 

De nem történt semmi bajom. Leszámítva a lelki sebeket, amiket az azután következő képek szakítottak fel bennem. 

Egy iskolapad mögé estem be egy székre. Felismertem a helyet, hol vagyok. Általános iskola. Felső tagozat. Pontosan az, amit láttam, mielőtt kiszakadtam volna a külvilágból. Csak épp nem az én padomban ültem, hanem legesleghátul, egyedül. De tökéletes rálátásom nyílt az eseményekre így. Azt kívántam, bárcsak elkerülnék végre már innen, el a régi osztályom látványától, el mindentől és mindenkitől, aki itt van. Ám sajnos nem én hozom a szabályokat úgy tűnik itt. Végig kell néznem. Csak tudnám, miért kell ezt újraélnem! Kinek vagy minek az érdeke, az én szenvedésem? Nem kaptam választ. Természetesen. De az események azok pörögtek.

Barni és Marci, a két menőfiú az osztályban, a mögöttem lévő padban ülve, épp engem piszkáltak. Mint mindig az egész négy év alatt. És a lányok is biztatták őket, nevetésük hangosságával. Rajtam. 

Marci így szólt:

- Na? A kis "barátnőd" most nincs itt veled? Jaj de kár - vihogott, majd meghúzta a hajam. Vagyis..a kisebb énem haját. Mindegy.

Nem válaszoltam. Ez is egy stratégia volt. Bevált többé-kevésbé, bár ugyanúgy fájt belül minden egyes ilyen csíny és szó. Visszaszólás helyett így csak beletemetkeztem a könyvembe, úgy, hogy a hajam már mindkét arcfelemet eltakarta. Persze, ők nem hagyták ennyiben a dolgot. 

- Nem beszélsz? Hát illik ez azzal szemben, aki beszélgetni akar veled? - most Barnin volt a sor, hogy megszólaljon - Naa.. árulj el valamit a te kedves Mártádról - vigyorgott és még egyszer meghúzta a hajam. 

Ez most valahogy más volt. Mert ezt már én is éreztem a kisebb énemmel együtt. Valahogyan. Nem tudtam ezt hova tenni. 

Ám aztán kihunytak az osztályban a fények. Sötétség szállt fölénk. Mindenki megfagyott, nem értette, hogy mi történt most. Azután..egy hang szólalt meg. A sötétben ülve, kicsit félelmetes volt egy suttogó hangot hallani, de olyan szép, bársonyos hangzású volt az a hang, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam. Nem értettem túl sokat, csak a nevemet, és egy szót:

- Szeretlek... - majd felébredtem.

●○●

Nagyon lassan bírtam kinyitni a szemem. Ólomsúlyúnak éreztem őket, és, ahogy jobban magamhoz tértem, egy hasamba nyilalló fájdalom kényszerített arra, hogy felnyögjek miatta halkan.

Erre hallottam, hogy nyikordul mellettem egy szék, majd néhány másodperccel később észrevettem egy fölém hajoló Lokit, aki csendesen nyugtatni kezdett.

- Css..pihenned kell. Csak hunyd le a szemed és..

- Nem - utasítottam el rögtön ugyanúgy halkan, mire megdöbbent tekintettel nézett rám - Nem akarom többet az előbbi képet látni.

Viszont, amit mondtam, azzal ellentétes volt az érzés, ami bennem volt: a szememet hullafáradtnak éreztem, a karjaimmal és a lábaimmal együtt. Ekkor pedig eszembe jutott a csata.

- Mi történt? Győztünk? - reménykedve néztem rá óvatosan Lokira, miközben a karomat a fájó területre raktam a hasamra, amin így meg is éreztem egy elég nagy kötést - Mi történt velem? Mióta vagyok itt?

A férfi csak rárakta óvatosan a kezét az enyémre, majd suttogva válaszolt:

- Győztünk. Ezen nem kell aggódnod. Viszont egy mediolus téged hátba támadott és..átszúrta rajtad a fegyverét..Kész szerencse, hogy ki tudtalak menekíteni.. - hangja el-elakadt, látszott, hogy tényleg megviselte az, ami történt velem.

Magához húzta a kezem és adott rá egy finom csókot.

- Három napja vagy itt. Három napja csak feküdtél. Én meg vártam, hogy felébredj - suttogta, szinte alig hallhatóan.

Alig akartam hinni a fülemnek. Végig három napig itt ült mellettem? Itt várta, hogy felébredjek? Ahogy ezt végiggondoltam, elérzékenyülve néztem rá, halványan mosolyogva.

- Gyere ide hozzám - kértem, amit meg is tett.

Erre egy gyengéd, mégis szenvedéllyel teli csókot adtam a szájára, amit azonnal ő is viszonzott. Olyan volt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna, és ezzel az egy csókkal akarnánk bepótolni mindent.

Viszont a pillanatot a sebem újra elrontotta, mivel éppen, mikor simultam volna még jobban hozzá, megint megfájdult és odakaptam a kezem.

Az istenem pedig olyan aranyosan aggódva nézett rám, hogy teljesen komolyan gondoltam akkor azt, hogy ezt az aranyos arcát látva akarok meghalni is majd.

- Jól vagy? - kérdezte gondolataim közben, én meg kicsit később bólintottam is.

- Igen. Na de.. - somolyogtam el lassan - Hol is tartottunk?

Ő is elmosolyodott, majd hozzám hajolva újra viccesen mondta:

- Háát..nem is tudom.. Oh! Eszembe jutott! - majd megcsókolt, én meg kuncogva viszonoztam azt.