𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒 ; ᴠᴍɪɴ ✔

3.

●

●

●

𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒

- ᴠᴍɪɴ -

•

•

•

꧁taehyung꧂

      A Jiminnél eltöltött este óta már egy hét telt el, ebben az egy hétben pedig sokkal több minden történt, mint az elmúlt egy évemben. Még mindig összeszorul a szívem, ahogy visszaemlékezek a csütörtökre. Öt nappal a csókunk után, és két nappal ezelőtt Jimin boldogan érkezett az iskolába. Egész nap vigyorgott, nevetgélt, tényleg nagyon vidámnak tűnt. Őszintének. Nem olyannak, mint amilyen velem szokott lenni. Miért nem? Azt mondta, hogy nagy hírei vannak. Kíváncsi voltam. Mi okozta boldogságát, és én miért nem tudom ezt kiváltani belőle? Miért nem tudom úgy megmosolyogtatni, mint ahogyan akkor is mosolygott? Még apró kis gödröcskék is megjelentek ajkai szélén, szemei pedig olyan apróra zsugorodtak, hogy olyan volt, mintha azok is nevetnének. Nem értettem. Még azután sem, hogy elmondta az okát. Nem Mi okozta a boldogságát, hanem Ki, realizáltam.

      ― Komolyan mondom! Tényleg nagyon tetszik a csaj! Aranyos, jófej, vicces, szép, csinos, mi más kéne még? ― még most is összeszorul a torkom, ahogy visszaidézem a szavait. Én sosem voltam elég aranyos, elég jófej, elég vicces, elég szép, elég csinos. Az Ő szemeiben nem is leszek az. Az akarok lenni. Miért nem lehetek az? Miért nem rólam beszél így, miért nem én vagyok az, akiről ilyeneket mond?

      ― Ő nem olyan, mint a többi lány, Taehyung! Tudom, hogy mindig ezt mondom, de most érzem is! El sem tudod képzelni, hogy a közelében mennyi pillangó keletkezik a gyomromban, hogy már csak az illatától is el tudok olvadni! ― most is tévedett. Tudtam, hogy milyen érzés ez, mert akárhányszor csak megláttam, meghallottam a nevét, vagy csak rá gondoltam, a szívem kihagyott két ütemet. Jimin édes illata, selymes bőre, erős kezei, finom telt ajkai, pisze orra, és azok az apró kis ujjak... mind őrületbe kergettek, de Ő ezt nem tudta. Sosem fogja megtudni.

      ― Csak néhány napja ismerem, de tényleg szeretem Őt! ― nem szabadna gyengének lennem, mégis az vagyok. Miért teszi ezt velem? Annyiszor megpróbáltam már elmondani neki, hogy mit érzek iránta, mindig utaltam is rá, de sosem vette észre. A jeleimet, a tekintetemet, a szavaim mögött rejlő jelentést. Vagy csak nem érdekelte? Nem akarta, hogy legyen bármi is köztünk? Talán ezért sem hozta még mindig fel a péntek esti csókunkat? Neki nem is jelentett semmit, ugye?

      ― Szánalmas vagy! ― talán nem kellett volna, de abban a pillanatban túl ideges voltam ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Egy jó barátként kellett volna viselkednem, hiába fájt annyira, mint még soha. Utáltam ezt az érzést, mert bármit is csináltam, nem akart eltűnni, elmúlni. Minden egyes végtagom elgyengült, az egész testem remegett, a szemeimbe pedig könnyek gyűltek. Nem volt fair. Én szerettem Őt előbb, mégsem lehetett az enyém. Utálom. Utálom. Utálom.

      Két napja már a szobámban ülök, gubbasztok, fekszem, bezárva fetrengek, mintha jobb dolgom nem is lenne, pedig volt, csak nem akartam Jimint látni. Soha többet. Talán jobb lenne, ha mostantól fogva nem találkoznék vele, hiszen ezúttal képes leszek elfelejteni Őt, kiszeretni belőle. Elfelejteni az érzéseket. Eltörölni mindent. Nem akarom Őket. Őt akarom. Akartam. Akarnám. Akarom. Magamnak sem tudok hazudni, kibaszottul Őt akarom!