𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒 ; ᴠᴍɪɴ ✔

7.

●

●

●

●

𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒
- ᴠᴍɪɴ -

•

•

•

•

꧁jimin꧂

      Már évek óta barátok voltunk, mégis úgy éreztem, hogy csak egy hete ismerjük egymást. Taehyung nem az volt, akinek hittem, s én sem az vagyok, akinek mostanáig mutattam magam. Pont ezért volt olyan nehéz. Vagy inkább az volt a nehéz, pontosabban, hogy levetkőzzek előtte, kitárjam szívem-lelkem, hogy végre megismerhessen igazán. Féltem ettől, pedig valószínűleg okom sem volt rá. Ő csak engem akart, ezt világossá is tette, de akkor miért voltam ennyire bizonytalan? Miért akartam hátrálni, attól rettegve, hogy mégsem lenne semmi amiután magamnak is bevallanám azt, ami nem tűnik valósnak még ennyi dolog és idő után sem?

      Nem tudom, hogy más is így érez-e, gondolkodik-e, viszont nekem az első gondolatom az volt, hogy "mégis hogy vonzódhatnék a saját nememhez?". Megkérdőjezeltem (és még mindig azt teszem) azt a bizsergést, melegséget, boldogságot, izgalmat, gyomorgörcsöt, hevesen verő szívet és pillangókat, amit Taehyung közelében éreztem. Mert bizonytalan voltam, féltem, és nem mástól. Nem attól, hogy más mit mondana, ha szüleim elfogadnának-e így, hanem saját magamtól. Attól, hogy Tae közelében elvesztettem a józan eszemet, így minél hamarabb el akartam menni tőle, de ha távol voltam tőle, csak rajta járt az eszem és Őt akartam.

      Van itt helyes válasz? Helyes döntés? Bárhogy nézzük: a végén valakit úgyis megbántanék. De az a valaki legyen a legjobb barátom, vagy a barátnőm, aki folyamatosan hívogat, és engem vár, mert nem érzi jól magát? Fontossági sorrend vagy elsőbbség, nem is tudom, de legszívesebben nem döntenék. Inkább csak hazamennék, és lefeküdnék az ágyamba, hogy órákig a néma csendben bámuljam a plafonom, majd aludjak egy keveset.

      ― Itt maradsz velem? ― Taehyung nagy bambi szemei most is ugyanúgy megdobbantották a szívem, mint ezen a héten sokszor, és talán még azelőtt is néhányszor. Tudom, hogy vele kellene maradnom, de akkor miért érzem a késztetést arra, hogy fogjam a dolgaim és elmenjek innen?

      ― Egy kis levegőre van most szükségem ― mondtam őszintén, mikor már a szédülés határán sétálgattam. A kezemben tartott telefonom kiesett a kezemből, miközben megfordultam, és kisétáltam Tae ajtaján. Minden hang eltompult, még csak a saját gondolataimat is alig hallottam.

      Az udvarra leérve arra gondoltam, hogy most rágyújtanék egy szál cigire, pedig nem dohányoztam. Mi az a dolog, ami lenyugtathatna? Amitől máris jobban érezném magam? Amitől végre el tudnám fogadni a tényt, miszerint nem csak a lányokhoz vonzódom. De talán Taehyung csak egy kivétel. Lehet, hogy én vagyok az, aki téved, és a közös csókunk elködösített mindent. Újra tisztán kellene látnom. Lehetséges-e ez egyáltalán?

      A zsebeimhez kaptam, de ekkor realizáltam csak, hogy a telefonom most fent van a szobában Taehyunggal. Végigpörgettem magam előtt az összes dolgot, ami most megtörténhetne, ekkor pedig bevillant Minseo, aki folyamatosan üzenget.