𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒 ; ᴠᴍɪɴ ✔

6.

●

●

●

●

𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒
- ᴠᴍɪɴ -

•

•

•

•

꧁taehyung꧂

      Tökéletes reggelek. Erről mindenkinek más jutna eszébe. Egyeseknek az ágyba hozott reggeli, egy friss kávé, két szál cigi, néhány embernek a kellemes szellő, az ablakon beszűrődő nap meleg sugarai, a madarak éneke, másoknak pedig csak a nyugalom, a csend, a béke. Míg szüleim inkább az első, én teljes mértékben az utolsó kategóriába tartoztam, így ez, ahogyan a napok óta tartó alvatlanságom is megmagyarázta reggeli idegességem, amikor arra ébredtem, hogy Jimin kiszáll mellőlem az ágyból.

      ― Hova mész? ― motyogtam halkan, hangom rekedtes, mély volt, annyira, hogy még a kiejtett szavaimat is nehezen lehetett kivenni. Fáradt voltam, hiszen már napok óta, ha nem pontosan egy hete alig aludtam négy óránál többet. Nyáron még ez is sok lenne, de az iskola és tanulnivalók mellett sok stresszel járt ez együtt. Ingerültebb voltam, elment az étvágyam, nem tudtam két percnél tovább figyelmet szentelni egy dolognak sem. Csak egy embernek, az pedig Jimin volt.

      ― Kimegyek cigizni ― súgta, s hallottam is, hogy valami után kotorászik. Csodálkozva felszökött a szemöldököm, mert hirtelen azt is elfelejtettem, hogy Jimin valaha is kipróbálta-e már a cigarettát. Azt sem tudtam, hogy neki már erről szólnak a reggelek.

      Csak bólintottam egyet, hittem neki, mert miért ne tettem volna? Már becsapott néhányszor, sőt éveken keresztül hazudott nekem, nem tenné meg újra, nem? Főleg nem úgy, hogy tegnap bocsátottam meg neki. Nem játszana így a bizalmammal.

      Nem gondolva bele a dolgokba hunytam le a szemeimet, mert azt hittem, hogy öt perc múlva már újra mellettem lesz. A helye már kezdett kihűlni, a mozgolódások alábbhagytak, s hirtelen csak arra figyeltem fel, hogy nyílik az ajtó. Ha nem lett volna ekkora a paranoiám, ha nem rettegtem volna már kiskorom óta az egyedülléttől, a sötéttől és minden egyes apró zajtól is, ezt meg sem hallottam volna. De így az az apró nyikorgás egy hangszóróból dübörgő dalként zengett fel a füleimben.

      ― Miért mész ki? ― nyitottam fel pilláimat csak azért, hogy szemeim elé egy felöltözött, már távozásra készülő Jimin táruljon. Még fel sem fogtam igazán, hogy el akart menni, míg háromszor végig nem mértem őt tetőtől-talpig. Ekkor a fáradtság elhagyta a szemeimet, és felültem az ágyamon. ― Hova készülsz, mégis? Hétvége van! ― hangom erélyes volt, s máris választ követeltem a kérdésemre. Rég voltam már ennyire komoly, de fájt, hogy így el akart menni. Minden egyes szó nélkül, pedig én azt akartam, hogy a reggelem másképp teljen.

      A felsoroltak mellett volt egy másik csoport is. Azok az emberek, akik a párjuk mellett szerettek kelni. Puszik, csókok, ölelések, kedves, nyájas, szívet melengető szavak. Az ágyban való fekvés, semmittevés, de nem egyedül, hanem valakivel maga mellett. Nekem nem ez járt. Azt akartam, hogy én is ilyen legyek, mert valójában mindig is erre vágytam. Utáltam, hogy Jimin másképp gondolkodott és érzett. Miért nem akart volna Ő is mellettem kelni, vagy egyáltalán mellettem maradni? Miért én voltam az egyetlen, aki erről álmodozott?