Az én világom

XXIII. fejezet

XXIII. fejezet

            Naruto feje fölött vánszorgott az idő. Kínzóan lassan, fájdalmasan kattogóan és égetően magányosan. Akárhogy próbálta, nem tudott kiverni a fejéből egy bizonyos porcelán arcot. Kitartóan edzett, és este általában csak bebukott az ágyba, azonban az első és az utolsó gondolata mindig Sasuke volt. Vajon mit csinálhat otthon? Vajon ő is gondol rá? És mikor a bárgyú mosoly kezdett aggodalmasba váltani, inkább az aznapi feladataira koncentrált. Az edzéssel zárta ki kételyeit.

Jiraiya és a kis Öreg varangy, Fukasaku kemény tanárnak bizonyult. Ismét úgy érezte, hogy ha Konoha nem lett volna elég, megint egy új világba került. Minden máshogy működött, és az első napokban mintha újra csak egy álomban lenne. Azonban a gyülekező pozitív érzelmek mellkasában, és boldog emlékek fejében, nem hagyták elbizonytalanítani újra. Nem lehet, hogy ezt ismét álmodja!

Emellett pedig a rengeteg új név komoly fejtörést jelentett számára. Egyedül Gamakichit ismerte, aki kitartóan mellette volt edzés közben, és szinte barátjának fogadta ez idő alatt. Ő volt az, aki poénokkal színesítette meg az napjait, miközben Fukasaku rövid pórázon fogta. Először pedig kimondottan nehezére esett befelé fordulnia, és a természetre figyelnie, hiszen minden gondolatát Sasuke töltötte ki.

Aztán egy hét múlva egy üzenethordó varangy érkezett a gyakorlópályára, és egy tekercset adott át Jiraiyának. A férfi komoran olvasta végig, amitől Naruto megakadt az edzésben. Érdeklődve sétált a férfihez, és a gondterhelt kifejezésről őszintén remélte, hogy nem történt semmi Konohában.

- Mi az? – kérdezte, mikor a férfi végre felnézett a tekercsből.

- Haza kell mennem, Kölyök. Elboldogulsz addig egyedül is? – nézett komolyan Narutora, mire annak görcsbe ugrott a gyomra.

- P-persze! Történt valami? – fejében a legrosszabb lehetőségek játszódtak le.

- Nem. De el kell intéznem pár dolgot, hogy ne is legyen semmi – jött a komor felelet.

            Naruto gyomrában pedig csak egészen kicsit oldódott fel a görcs. Komoran figyelte, ahogy a Vén Perverz eltűnik a szeme elől. Szemeit egészen összeszűkítette, és fejében egy porcelán arc képe jelent meg. "Mindennek rendben kell lennie!" mantrázta magában, mégis kétségbeesetten hangzott.

            - Nyugi, Naruto – hallotta meg maga mellől Gamakichi hangját, de tekintete még mindig máshol járt. – Verd ki a fejedből a gondolatokat, vagy nem fogsz tudni fejlődni.

            - Könnyű azt mondani... - morogta az orra alatt a srác, miközben visszafordult másik két árnyékklónja felé, akik még most sem pihentek.

            - Nehéz lehet egy idegen világban eligazodnod, Kölyök! De amint erősebb leszel, megpróbálhatod uralni a Kyuubit – ugrott mellé biztatóan Fukasaku is.

            - Szerinted Kurama akarja egyáltalán, hogy uralják? – helyezte hasára kezeit, és meg mert volna esküdni, hogy a mély morgás belsőjében inkább egy vigyorból eredő szusszantásra hasonlított. A két varangy sokat sejtető pillantást váltott mellette.

            - Azt talán valóban nem... - kezdett bele halkan az öreg -, de abban biztos vagyok, hogy barátokra mindenkinek szüksége van.

            - Barátokra? – kérdezte Naruto inkább csak saját magától. Tény, hogy lényegesen jobb kapcsolata lett a rókával, és arra is gondolt már, hogy barátok is lehetnének. Ezt ajánlotta fel a rókának Sunagakurében. De valóban ilyen egyszerű lenne? Hiszen ő ölte meg a szüleit...és ha ezen túl is tette már magát, akkor Sasuke szülei is ott vannak. Eszébe jutott, hogyan gyógyította be nyom nélkül a karján lévő sérülést Kurama pár napja. Teljesen összezavarodott!