Az én világom

I. fejezet

I. fejezet

            Naruto szégyene magasra szökött az elkövetkező pár napban kirohanása miatt. Azonban nem volt mit tenni, legalább annyit elért vele, hogy azóta a társai egyszerűen átnéztek rajta. A pszichológus, de még a vezető pszichiáter is leült vele beszélgetni, de nem merte elmondani a hangot a fejében. Hiába kérdezgették minden létező módon, már gyerekkorában megtanulta, hogyan kell az ilyen dolgokat ügyesen elhallgatni.

            Azóta még a negatív kontaktusok is megszűntek a társaival, így legalább nyugodtan tudott dolgozni a foglalkozásokon, vagy éppen csendben ült a csoportos terápiákon. Soha nem is szeretett ilyenkor beszélni, de mindig elment rájuk. Egyrészt, hogy teljen az idő, másrészt mert szerette az alkoholista és függő társait közben. Szórakoztatónak találta lapos vicceiket és jókedvüket.

            Lassan közeledett a kezelés végéhez, és mivel azt várták tőle, hogy javuljon, ezért ő azt mutatta, hogy javul. Ilyen egyszerű volt a képlet, de a magányosság mellkasában megmaradt...pláne amikor esténként a fal felé fordulva próbált elaludni nevetséges, elefántos takarójában.

            Egy almát majszolt éppen kint a hintán, amikor magában összeszámolta a napokat. És egy halovány félmosollyal jött rá, hogy már csak három napja van, és utána elméletileg hazaengedik...mármint vissza az otthonba. Még az is jobb volt, mint ez a bezártság. Ott legalább könnyebben el tudott menekülni a provokatív helyzetekből, és a hang így kevesebbszer kapcsolt be.

            Az almáját befejezte, majd játékosan megcélozta a legközelebbi kukát. Tudta, hogy úgysem jár sikerrel, hisz ki volt Ő? Michael Jordan? De legnagyobb meglepettségére az almacsutka koppant a műanyag belsején, ő pedig elégedetten tette tenyereit a tarkójára, miközben lassú ringatózásba kezdett a hintán.

Tekintete a kinti utcára vándorolt, ahogy mindig is, és döbbenve vette észre, hogy egy ismerős, ezüst hajú alak ácsorog az épület sarkánál. Az utca forgataga néha maga alá gyűrte a látványát, de attól még a férfi ott állt. Kezével elégedetten játszott egy kis kaviccsal, miközben Narutot figyelte. A srác zavartan vette észre, hogy még csak rá sem kell néznie a kőre, hogy mindig pontosan elkapja. Még mindig maszk és szemüveg volt rajta, és ugyanaz a különös, kecsegtető kisugárzás áradt belőle.

Azonban ezzel nem tudott foglalkozni, jobban lefoglalta, hogy ez a különös alak miért bámulja ennyire. Zavarban volt, de nem mondhatná, hogy negatív érzés öntötte el. Sokkal inkább kíváncsiság.

Óvatosan emelte fel egyik kezét, és lassan, bizonytalanul intett a férfinek. Nem akart bunkó lenni, és zavarát ezzel tökéletesen leplezte. Meg mert volna esküdni, hogy a fekete maszk egy pillanatra mosolytól rándult meg, mielőtt az utca forgataga ismét eltüntette Naruto szeme elől a férfit. Aztán zavartan pillantott körbe, ahogy nem bukkant ki senki sem az embertömeg távoztával.

Naruto pedig el is felejtette a történteket, hiszen öt nap múlva ismét megszabadulhat a pszichiátriától egy kis időre. Legalább addig, amíg nem küldik vissza újabb kontrollvesztés miatt. De ez nem állt szándékában.

Nem várt semmi különöset, a gyógyszereit már napok óta úgy szedte, ahogy az elkövetkező időszakban, a kórházon kívül is kell majd. Nem mintha tapasztalt volna tőlük bármilyen változást. A napok pedig szörnyen lassan teltek, amikor az ember várt valamit. Ő pedig nagyon várta, hogy távozhasson. Aztán végül csütörtök délután a papírjait kiadták, a szerény, kis csomagját összeszedte, és végre ismét utcai ruhába öltözött. A nővérek és a pszichológusok sok sikert kívántak neki az életben, de pontosan tudták mindannyian, hogy valószínűleg vissza fog még térni. Ha ide már nem is, de a felnőtt pszichiátriára biztosan élete során.