Fill me [Wonho OS] - Befejezett

3

***

Épp indultam volna haza, mikor észrevettem Jungkookot a folyosó végén leskelődni. Mögé álltam, és kinéztem a fal takarásából. Egy lány támaszkodott az osztályterem ajtajának, és a telefonját nézegette. Megragadtam Jungkookot, és visszahúztam, majd kezem a szája elé tettem. Láttam rajta a meglepődöttségét, és azt, hogy már kiabált volna.

- Oh, csak te vagy - mosolyodott el. - Megijesztettél.

- Miért leskelődsz? - tettem csípőre a kezem. Zavartan oldalra nézett, és kaparni kezdte az állát.

- Én nem leskelődtem.

- Akkor miért nézted az üres folyosót, amin csak az a lány van? - forgattam meg a szemeim. Sóhajtott egyet, és kinézett, nehogy meghallja, hogy róla beszélünk.

- Egyszerűen csak bejön - vont vállat.

- Akkor menj oda, és hívd el egy randira.

- Nem merem. Azért nézem őt amikor csak tehetem, hátha az Írónak megesik rajtam a szíve, és hozzám küldi.

- Kezdtek nagyon felbaszni - feleltem csukott szemmel, megfeszített öklökkel, miközben összeborzoltam a hajam. - Jungkook, növessz tököket, és menj oda hozzá. Az Író azt akarja, hogy te tegyél magadért, és ne mások segítségére várj. Te nem örülnél neki, mikor majd megkérdezi valaki, hogy hogy jöttetek össze és te büszkén azt mondhatnád, hogy ,,addig nem hagytam békén, amíg az enyém nem lett?"

- De, ez egész jól hangzik - válaszolta.

- Akkor indulj, vagy én löklek ki - biccentettem oldalra a fejem. Jungkook nyelt egy nagyot, de bólintott, és elindult a lány felé. Hajtott a kíváncsiságom, ezért végignéztem a jelenetet. Hálát adtam annak a vörös hajú némbernek, hogy viszonylag normális szereplőkkel áldotta meg ezt az iskolát, ugyanis a lány beleegyezett Jungkook béna kis randi-hívásába.

- Nagyon értesz a párkapcsolatokhoz - nevetett fel Wonho. Hátra néztem az ablakban ücsörgő férfira, akinek a hajáról nagy cseppekben hullottak a vízcseppek.

- Elkapott a kerti slag? - vontam fel a szemöldököm. Tátott szájjal elvigyorodott, majd megrázta a fejét, amitől én is kaptam a vízből.

- Sok mindent tudhatsz az Íróról. Elég magabiztosan beszéltél róla.

- Nem tudok semmit - vágtam rá. Igyekeztem minél komolyabban beszélni, hogy higgyen nekem. Nem kéne, hogy kitudódjon, ki is vagyok. - Amit mondtam azért mondtam, mert még csak két napja vagyok ebben a suliban, és már ráuntam erre az örökös Írózásra. Mintha az lenne az istenük.

- Olyasmi - válaszolta, de én megráztam a fejem.

- De nem tőle kell várni a csodát, hanem maguknak megteremteni.

- Igazán? - kérdezte. Felállt, és elindult felém. A bokszolótól nem féltem, de Wonho olyan komolysággal közeledett felém, hogy hátrálni kezdtem, amíg el nem értem a falat. - És te hogy teremtetted volna meg a saját csodádat a falra kenve?

- Hát erről van szó - fordítottam el a fejem. Nagyon közel hajolt, szinte összeért az orrunk, ami zavarba hozott. - Te is azt hiszed, hogy az Író küldött a segítségemre.

- Nem. Én mentem a segítségedre, mert én akartam segíteni. De én nem az Író vagyok - egyenesedett fel, egy kis teret hagyva ezzel.

- Nem értem, mit akarsz.

- Ahelyett, hogy azt mondod mindenkinek, hogy ne bízzanak mindent az Íróra, inkább mond azt, hogy bízzanak a barátjukban. Elvégre téged sem a saját magad szerencséje mentett meg, hanem én. És mi felénk - mosolyodott el. Lehajolt, és összecsípte két ujja közé az orrom. - Szokás megköszönni a dolgokat. Úgyhogy szívesen kis törpe.

Másnap végig Wonho-t figyeltem. Nekik nem olyan a tantervük, mint a miénk. Ők sokkal többet vannak a kinti pályán, hogy edzenek. Az elképzelésem, hogy figyelni fogok az órákra, és hű maradok az ösztöndíjhoz megbukott. Egész nap őt lestem, néha még pislogni is elfelejtettem. Nem értettem, ő miért másabb, mint a többiek. A szünetekben, Mia és Jue kihívtak a folyosóra, mert azt gondolták, rossz kedvem van.

Szinte meg se szólaltam, csak figyeltem, milyen világba is kerültem. Most fogtam csak fel igazán, milyen lehetetlen a helyzetem. Ha egy lányt leöntöttek vízzel, inkább kezdett el sírni, minthogy kiálljon magáért, vagy elmenjen megtörölközni. Ha fellökték, a fal mentén szépen lassan lecsúszott, és sajnáltatta magát, amíg valaki oda nem ment felsegíteni.

- Hé Miko, minden rendben? - fogott rá a vállamra Mia, és ült elém.

- Persze, miért? - körbenéztem, és csak akkor tudatosult bennem, hogy az órának rég vége, és mindenki lelépett.

- Még mindig nem vagy semmilyen klub tagja, ugye? - kuncogott. - Akkor nem lenne időd csak úgy elbambulni az utolsó csengő után.

- Mi a helyzet veled? - vontam fel a szemöldököm. - Te miért vagy itt?

- Miattad - vont vállat. - Egész nap csendes voltál, még arra se reagáltál, mikor JiSoo beszólt neked. - Az a luvnya beszólt volna? Nem vettem észre. - Összevesztetek Wonho-val?

- Nem is vagyunk együtt - csaptam az asztalra.

- Attól még tetszhet neked - mosolyodott el. - És ha tetszik nekünk valaki, akkor nem akarunk rosszba lenni vele.

- Nem Mia - sóhajtottam fel. - Nem erről van szó. - Mia oldalra biccentette a fejét, és úgy várta, hogy mondjak végre valamit. De a mosolya töretlenül ott virított az arcán, így ház kiböktem. - Irigyellek. - Nagyokat pislogott, látszott rajta, hogy nem erre számított. - Mióta ismerlek, mosolyogsz. Mindig, és mindenen. Mintha soha nem lenne semmi bajod.

- Oh - esett le neki, mire célzok. Lehajtotta a fejét, és felsimított a karján. - Muszáj. Ha nem mosolygok, a démonok elragadnak.

- Démonok? - kérdeztem vissza.

- Tudod... Anyám eléggé labilis természetű. Sokszor bánt, sokszor sír, és sokszor iszik. Néha azt sem tudja, ki ő, vagy én ki vagyok. Mikor megtudtam, hogy létezik az Író.. Láttam a reményt, amit addig nem. Talán ha hű leszek hozzá, és hiszek benne, akkor észreveszi, hogy én is létezem, és megkönyörül. Legalább anyámon.

- Mia, ez nem így működik. Nem várhatsz másoktól csodát. Ezt te is tudod - tettem kezem a vállára, mire bólintott.

- Igen. Te ilyen vagy. Magadnak oldod meg a dolgaidat, és ezért tartalak csodálatosnak. De nekem nincs ennyi kitartásom, sem erőm. Úgy értem, nézz rám - nevetett fel, és mutatott végig magán. Mia egy vékony, alacsony lány volt, rettentő rövid, szőkített hajjal. Szerintem aranyos volt a maga módján, az őzike szemeivel. - Csak egy erőtlen lány vagyok, aki sütögetéssel próbálja elütni az időt.

- Édesanyádnak - kezdtem bele újra - Nem lenne jobb egy intézet, ahol segítenek neki?

- Félek, öngyilkos lenne. Mikor magánál van, egy percet sem bír ki nélkülem. Azt persze megérti, hogy iskolába kell mennem, de mire hazaérek van, hogy véresre kaparja magát az idegtől.

- Az ilyeneket általában ott ki tudják küszöbölni. Ne érts félre - emeltem fel a kezem védekezően, mire rögtön felkapta a fejét. - Nem akarok beleszólni, vagy megmondani, mit csinálj. De szerintem ez lenne az első lépés az önállóság felé. Hidd el, az Író nem fog segíteni.

- Honnan tudod? - felnéztem a plafonra, és sóhajtottam egyet. Ennél többet nem mondhatok, mégis meg kell tennem.

- Érzem. Ha én írnék egy könyvet, akkor biztosan nem segítenék a szereplőimen. Hagynám, hogy ők oldják meg maguk a gondjaikat. Így erősödnek. Ők is, és a kötelékük is.

- Ebben lehet valami. Most egy kicsit közelebb érezlek magamhoz. Te jó barát vagy, Miko - mosolyodott el, ám ez most más volt. Őszinte.

- Na menjünk. Szólunk a klubban, hogy ma nem tudsz menni, és keresünk anyukádnak egy jó helyet.