Sasusaku: Separated roads

3. fejezet

Sziasztok! 

Igen, jól látjátok sikerült írnom egy új fejezetet. Remélem valaki még azért elolvassa :D 

Jó olvasást! :) 

- Egy feltétellel beszélek! – kezdte el. Kérdőn néztem rá. -Védjetek meg! Útlevél, pénz, új személyazonosság, minden. - sorolta.

- Mégis miért kéne megvédenünk? -szólalt meg Suigetsu, aki pár karcolással megúszta a klubban történteket.

- Hogy miért? – hitetlenkedett Kai. – Ha eljár nektek a szám, a főnök rám küldi a legveszélyesebb fegyverét és nekem lőttek. – magyarázta. – Ha nem beszélek, életem végéig börtönben rohadok, de ezek kinyírnak a börtönben is. – Logikus, amit mondott, Kazuki nem hagy elvarratlan szálat maga után.

- Milyen az a legveszélyesebb fegyver? – kérdeztem hirtelen.

- Óó! - húzta gúnyos mosolyra az ajkait. – Neked aztán tetszene. – felkeltette az érdeklődésemet, ezért vártam a folytatást. – Régen nem volt ilyen vad, de az évek alatt igazi szörnyeteg lett a kislány. – Kezem ökölbe szorult és már ugrásra készen voltam. Hogy merészel így beszélni róla? Újra behúztam neki egyet. – Ezt igazán abbahagyhatnád. – tette a megjegyzést és egy újabb adag vért köpött a padlóra, majd idegesen hagytam el a kihallgató termet. Utam egyenesen a kapuhoz vezetett, elővettem zsebemből a cigimet és rágyújtottam. Zakatolt az agyam, nem tudtam, hogy mit higgyek. Életben van? Mindig is sejtettem, legbelül éreztem, de vajon hihetek ennek a nyomorult alaknak? Sok kérdésem van, azt hiszem bele kell mennem a játékba.

Órák teltek el, az íróasztalom felett az aktákat olvasgattam, pontosabban egy aktát, ami ez a rohadéké volt.

- Szép vagy mondhatom. – zökkentett ki egy hang, amit már régen hallottam. Ahogy felnéztem a meglepettség futott végig az arcomon. – Dobe? Nem azt mondtátok, hogy holnap érkeztek? – kérdeztem.

- Aludtál te valamit Teme? – aggódott Naruto, ezek szerint elég szarul nézhettem ki.

- Üdv, Sasuke-kun! – üdvözölt Hinata kedvesen. Most is szép volt, az évek alatt nem sokat változott.

- Hinata. – biccentettem.

- Igyunk egy kávét! – ajánlotta fel barátom.

Egy közeli kávézóban ültünk, ahol Naruto elmesélte, hogy eljegyezte Hinatát. Örültem nekik, de nem volt időm ezzel foglalkozni.

- Gratulálok Dobe! – néztem rájuk. Az övéké tényleg szerelem volt, úgy látszik az én ostoba barátom feje is benőtt végre.

- Nem akartam ezt felhozni, de a tárgyalóban ült egy férfi. Jól láttam? – tért a lényegre szőke barátom.

- Jó a szemed, mint mindig. – adtam be a derekamat.

- Nagyon ismerős volt. – folytatta, de úgy éreztem már tudta a választ.

- Igen, mert ő a pultos gyerek, Kai.

- Túlélte? – lepődött meg Naruto, csak bólintottam.

- Érdekes dolgokat mondott. – néztem barátom szemébe, akinek egyből leesett.

- Életben van? – pattant fel a helyéről, Hinata pedig kezét a szája elé kapta.

Sakura

Amint megérkeztem Tokyoba, apám már várt. Egy nagyhírű hotelban foglalt lakosztályt, amíg itt maradunk, de őszintén semmi kedvem nincs itt lenni. Túl sok emlék kötött ide a szülővárosomba.

- Jól utaztál? – kérdezte apám, egy fotelban ült, most is méregdrága öltönyt viselt.

- Persze. – válaszoltam semleges hangon.

- Csomagolj ki, utána beszélünk.

- Előbb a munka, aztán a szórakozás. – néztem rá üres tekintettel.

- Ez az én kislányom. – vigyorgott, amitől egyszerűen elfogott az undor. – Elkapták Kait. – tért a lényegre.

- Balfácán. – ennyit tudtam mondani. Aki nem tudja elvégzeni a feladatát, annak nincs is miért élnie. Újabb emlékfoszlány rohamozta meg az elmémet.

Szédülök. Zsong a fejem az ütés nagyságától. Egy edzőteremben vagyunk, ahol éppen egy bokszzsáknak használt apám egyik embere.

- Állj fel. – utasított egy hang. – Azt mondtam, állj fej. – lendítette lábát és a rúgás erejétől pár métert repültem is.

- Ne parancsolgass nekem. – lihegve válaszoltam, számban a furcsa a vaséhoz hasonló ízt éreztem.

- Támadj. – utasított újra. Ez a férfi kétszer akkora volt, mint én, kopasz és a tekintete semmitmondó. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam és támadtam. – Lassú! - tért ki az ütésem elől. Újra támadt és a nyilalló fájdalom a hasamnál ért.

- Szánalmas! - szakított félbe minket egy harmadik személy. Oldalra néztem és gyönyörű lány sétált le a lépcsőn. – Ő lesz az örökös? – szinte köpte a szavakat.

- Ki vagy te? – kérdeztem tőle, tartottam magam, mert már csillagokat láttam a fájdalomtól.

- Idővel majd megtudod. – válaszolt miközben közelebb sétált hozzánk. – Ne add fel, - hirtelen egy fegyvert szegezett a fejemnek. – Aki nem tudja elvégezni a feladatát, annak nincs miért élnie. – suttogta, én pedig elvesztettem az eszméletemet.

- Minden rendben? – kérdezte apám.

- Igen. – válaszoltam. – Mi a feladatom? – tértem a lényegre.

- Még nem öljük meg, kíváncsian várom a folytatást. – most is önelégült, mint mindig. – Koncentrálj a bálra. - Hát persze... a bál, ezért jöttünk ide, hogy a szert terjeszthessük és hogy apám bejelentse a visszavonulását és az uralkodásom kezdetét fogja venni. Több maffiacsalád is részt fog venni rajta, akik alig várják a bukásomat. – Maradj a hotelban, az embereid mindent beszereznek, amire szükséged van. – zökkentett ki.

- Meg tudom védeni magam. – ellenkeztem.

- Tisztában vagyok vele.

- Ha megbocsájtasz, hosszú volt az út.

- Hogyne kislányom. Vacsoránál találkozunk. – intett egyet, hogy elmehetek. A szobámba mentem, ahol megtorpantam a tükör előtt. Ki vagy te? – tettem fel magamnak a kérdést. Egy idegen nézett vissza rám az én testemből. Hosszú rózsaszín hajam nagy loknikban hullott a vállamra, erősebb smink volt rajtam. A ruhatáramban mindig a legújabb darabok voltak, mindig elegánsan kellett öltöznöm. Ékszerekből a legdrágábbak virítottak a nyakamban és hogy boldog voltam-e? Az már régen nem számított, valami meghalt bennem és már csak egy parancsot teljesítő báb voltam. Mi volt a feladatom? Egyszerű... ölni. Egy lélektelen szörny lettem, akit a saját apja irányított.