Please Don't Leave Me II Maze Runner ff. II

1. Fejezet

Nem egy ember mondta már nekem, hogy az élet képes egy pillanat alatt megváltozni. De ez csak egy újabb kitalált hülyeség, amit mindenki bevesz. Nos, én is ezt hittem, amíg egy nap rá nem jöttem, hogy ez az egész mennyire igaz.

Éppen az iskolába tartottam, mikor egy nagy autó megállt mellettem, és engem is megállított. 2 maszkos ember szállt ki belőle. Bár belül nagyon féltem, hogy mit akarhatnak, mert lehet, hogy ki fognak rabolni, de nem akartam ki mutatni a félelmem, így magabiztosságot színlelve, kihúztam magam. Mikor elém értek, az egyik maszkos ember megszólalt.

- Samara Kingston, ugye? - kérdezte olyan nyugodt hanggal, ami már szinte ijesztő volt.

- I- igen... Én vagyok az... - gratulálok Samara, ennyit arról, hogy magabiztos leszel. És ekkor fogalmazódott meg bennem jelenlegi pillanatban a legfontosabb kérdés- Várjunk... Ho-honnan tudják a nevem???

- Az téged ne érdekeljen. Most pedig velünk jössz- jelentette ki ellenkezést nem tűrően a másik maszkos.

Teljesen ledermedtem. Mi az, hogy velük kell mennem? Na azt biztos nem! Engem aztán nem fognak elrabolni. Amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam, és elkezdtem a másik irányba szaladni, de sajnos nem voltam elég gyors, így az egyik elkapott. Ahogy csak tudtam, próbáltam ellenállni, de hát mennyit ér egy 16 éves lány két izomagy ellen? Hát segítek, semmit. Leragasztották a számat, kezeimet, lábaimat pedig megkötözték, majd bedobtak a kocsi hátuljába. Ilyenkor miért nincs itt senki!?

Éreztem, ahogy a kocsi elindul, majd egy körülbelül 20 perc múlva megállt. Kinyitották az ajtót, majd eloldozták a lábaimat, hogy ne kelljen cipelniük. Megfogták a két vállam, majd elkezdtek tolni egy nagy ajtó felé. Amikor beléptünk, még több maszkos embert lehetett látni, illetve orvosok járkáltak ide-oda. Egy fehér szobába vittek, ami úgy nézett ki, mint a filmekben azok a kihallgató szobák. Leültettek az egyik székre, levették a számról a ragasztószalagot, eloldoztak, és pár perc múlva belépett egy szőke fehér ruhás nő.

- Szia Samara. Én Ava Paige vagyok. Hallottam már rólad, és nagyon kedves lánynak tűnsz.- üdvözölt kedvesen, bár nekem egy kicsit gyanús volt. Túl kedves.

- Honnan tudja a nevemet?- Kérdeztem flegmán. Nem ismerem, és nem bízok benne. Miért kéne akkor jópofiznom vele?

- Sok olyan ember nevét tudom, akik nem ismernek engem- adott egy számomra eléggé összezavaró választ.

- És? Mi akar tőlem? Mert csak úgy megsúgom, ha nem esett volna le, elraboltak.- folytattam a flegma stílusomat, bár belül azért egy kicsit féltem, hogy mit fognak velem tenni. Ki tudja, kik ezek. Lehet maffiózók vagy drogdílerek,esetleg gyerekrablók, vagy kannibálok, bérgyilkosok.

- Tudjuk, hol van a bátyád.- Ez az 1 mondat elég volt, felpattantam a székről, és a nőre vetettem magam.

- Hazudik! A bátyám 3 éve meghalt az apámmal együtt egy autóbalesetben!- ordítottam a képébe. A bátyámmal mindig is nagyon jó volt a kapcsolatunk. Ő volt az a személy, akinek bármit, bármikor elmondhattam, mert mindig meghallgatott, és amiben csak tudott, segített. Bár 3 év volt köztünk, rengetek helyre elvitt magával, mindentől és mindenkitől védett. Még a saját barátaitól is védett. Ezt szerettem benne. Mindenkit maga elé helyezett, nem foglalkozva saját magával. Mindenkivel ugyanúgy törődött. Ő volt az az ember, akire felnéztem. A példaképem volt.

- Úgy hiszed? Gyere velem, bebizonyítom.- Ezzel kiment a szobából, én pedig a kíváncsiságomnak köszönhetően követtem.

Bevitt egy sötétebb terembe, ahol rengeteg gép, kamera, és egyéb elektronikus dolog volt. Az egyik monitoron egy hatalmas labirintust láttam, de a közepén valami zöld négyzet volt. Le akartam fotózni a telefonommal, mert hát nem minden nap lát ilyet az ember, ám amikor vettem elő a telefonomat, az egyik őr kikapta a kezemből, és Ava-nak adta.

- Adja vissza!- jelentettem ki ellenkezést nem tűrően, de úgy látszik, nem hatotta meg.

- Sajnálom kincsem, de itt tilos a fotózás.- mondta, de még mindig nem adta vissza a telefonom.

- Jólvan, csak adja már vissza! Meg amúgy is, azt mondta, elvisz a bátyámhoz! És ne szólítson Kicsimnek, nem az anyám.- akadtam ki.

- Egy szóval sem mondtam, hogy elviszlek a bátyádhoz, csak, hogy bebizonyítom, hogy él.- felelte halál nyugodtan, majd az egyik monitorra nézett. Amikor én is a monitorra vezettem a tekintetem, elakadt a lélegzetem. Ott volt. Ott volt a bátyám, akiről már 3 éve azt hittem, hogy halott.-Na, mostmár hiszel nekem?

- E-Ez hogy lehet?- még mindig a sokk hatása alatt álltam. Csoda, hogy ezt a 3 szót ki tudtam préselni magamból-És most hol van?

- Az útvesztőben.- He? Hogy hol? Nem is kellett megkérdeznem, bizonyára az értelmetlen arckifejezésemet látva sejtette, hogy semmit sem értek, így folytatta.- Amit az előbb le akartál fotózni. Az útvesztő egy teszt. Az előző kérdésedre pedig választ adva, mi hoztuk ide 3 éve, amikor balesetet szenvedtek az apáddal. Sajnálom, de őt már nem tudtuk megmenteni. Csak a bátyádat.- Nem hiszem el. A bátyám él, de egy hülye teszt miatt nem láthatom. De mégis mennyi ideig fog tartani ez a teszt?

- És mikor láthatom újra?- tettem fel a következő, abban a pillanatban a legfontosabb kérdésem. Már az sem érdekelt, hogy elraboltak, csak az volt a szemem előtt, hogy találkozhassak a bátyámmal. A kapott válaszra viszont nem voltam felkészülve.

- Ha megtalálják a kiutat, természetesen.- Na itt szakadt el az a bizonyos cérna.

- Micsoda? Ezt maga sem gondolhatja komolyan! Ott fognak megöregedni! Ki az az őrüt, aki egy örök labirintusba, bocsánat, ÚTVESZTŐBE zárja őket? Ja, igen. Maga! Mégis honnan jött az ötlet? Egy elbaszott filmből, amit a netflixen talált, vagy mi? Azonnal hozza ki onnan, maga szörnyeteg, vagy nem állok jót magamért! 3 éve nem láttam a testvérem, és erre azt meri mondani nekem, hogy ,,Ja bocs, de a bátyád, akiről azt hitted, hogy halott, beraktuk valami mittom'én milyen tesztbe, aminek amúgy semmi értelme sincs."- kiabátam rá. Úgy érzem, a kiakadásom jogos. De a szép kis monológom ellenére teljesen nyugodt maradt? Mivan, ennek nincs szíve?

- A útvesztő tesztnek igenis van értelme. Gondolom láttad már, hogy a városunk egy nagy fallal van körbe véve. Ez véd meg minket a kint tomboló vírustól. A buggyantaktól. Az a célunk ezzel a teszttel, hogy kiderítsük, kik immunisok erre a vírusra, és kik nem. Ezeknek az embereknek a segítségével meg találhatjuk az ellenszert. - Oké, ha eddig valamit is értettem abból, amit eddig mondott, akkor most vesztettem el a fonalat.

- És ezeket mégis miért mondja el nekem? 16 éves vagyok, iskolába járok, hozzáteszem: most is ott kéne lennem. Mi közöm van ehhez, azon kívül, hogy a bátyámat, berakták valami hülyeségbe. Erre válaszoljon, és ne kerteljen. Térjen a lényegre, mert már így is össze vagyok zavarodva, és kezd magából és ebből az egész helyből elegem lenni.- mondtam türelmetlenül.

- Te leszel az, aki segít majd nekik kijutni onnan.-He?? Mivan? Miről beszél? Már éppen kérdeztem volna, hogy mégis hogy juttassam ki őket onnan, ha azt se tudom, hol van az az útvesztő, amikor egy erős ütést éreztem a tarkómon, és minden kezdett elsötétülni. Még hallottam, ahogy az a szörnyeteg azt mondja: Ne felejtsd el, Samara. A VESZETT jó! Majd minden elsötétült.

___________________________________________

Nos, itt is lenne az első rész. Sokat gondolkoztam, hogy ki rakjam-e, de mint látjátok, kiraktam. A könyvről így előzetesen annyit szeretnék mondani, hogy minél hamarabb próbálom hozni az új részeket, de nem ígérhetek semmit. Remélem eddig tetszik a könyv🥰