Blood Bond ( Bakugou x Y/n )

9.rész

A padot fürkésző szemeidet az idegenre emelted. Nem gondoltad, hogy bárki is a közeledbe fog jönni, nemhogy megszólítani.

- Szia... - köszöntél vissza halkan a már jól ismert vörös hajkupac gazdájának.

- Kirishima Eijiro vagyok. - nyújtotta feléd az egyik tenyerét, miközben a másikkal a tarkóját tapogatta zavartságában.

Egy pár másodpercig nézted a kezét, majd biccentettél egyet a kézfogás helyett.

- Y/n. - mutatkoztál be mégegyszer, habár már megtetted ezelőtt.

- Öhm... szóval igazából... tudod én csak... - kereste a megfelelő szavakat. - Megszerettem volna köszönni, hogy megmentettél minket aznap.

Akaratod ellenére, egy gúnyos félmosoly terült az arcodra. "Megmenteni" mi? Ha tudná mennyi akaraterőre és önfegyelemre volt szükséged ahhoz, hogy nekik ne árts. Ha egy pillanattal tovább habozol, már egyikük sem élne.

- Nem miattatok csináltam. - válaszoltál két sóhaj között.

- Tudom... de ettől függetlenül neked köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. Ezen a tényen nem változtat semmi. - idegessége hirtelen köddé vált és egy magabiztos szempárral találtad szembe magad.

- Kirishima! Meddig várjunk még? - kiabált felétek az osztály másik végében gyülekező kisebb csapat. - Éhen halunk!

- Ja, persze... az ebédszünet. - morogta magában. - Nem csatlakozol? - vezette vissza kíváncsi tekintetét rád.

- Nem köszi. Nem hiszem, hogy a többiek örülnének a társaságomnak. - megszakítva a szemkontaktust a padot kezdted el bámulni. Jól tudtad, hogy nem vagy itt kívánatos személy, nem kellett külön a szádba rágni.

- Én örülnék! - szakította félbe a gondolatmeneted.

Hirtelen visszaemelted rá a vörös szemeidet. Annyira megdöbbentél, hogy még csak leplezni sem próbáltad arckifejezésed. Úgy tűnik ezt a fiú is észrevette és kezét a tarkójára simította.

- Úgy értem... Mármint hogy... C-Csak gyere velünk. Jó móka lesz. - mondandója után egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

Őszintén, ezen a ponton már simán belementél volna, ha nem nézel a fiú mögött várakozó kis csapatra. Összesúgdolózva néztek az irányotokba és kevésbé sem mutatták azt a lelkesedést, mint Kirishima.

- Talán majd legközelebb... - álltál fel, majd kisétáltál a teremből, ezzel faképnél hagyva a csodálkozó és talán kissé letört fiút.

Nem akartad őt megbántani, de tudtad hogy a többiek nem fognak ilyen megértően viselkedni. Persze ezt nem is csodáltad, talán te is ezt tennéd a helyükben. Valójában nem tudtad hová akarsz menni, ezért csak a folyosón sétálgattál körbe-körbe. Mintha a szünet soha sem akarna véget érni. Pár perc múlva, amik szintén óráknak tűntek, megszólaltak a folyósóra kiakasztott csengők jelezve, hogy ideje visszatérni a termekbe. Mielőtt bementél, újra össze kellett szedned magad, pont úgy mintha most tennéd először. Leszegezett fejjel a padodhoz kullogtál és helyet foglaltál. Érezted magadon a diákok tekinteteit, mely érzéstől libabőrös lett az egész tested. Azt hitted tudod milyen kirekesztettnek lenni, de egy ekkora társaságban ez egészen más. Nem csak kirekesztve, hanem gyűlölve és megvetve is érezted magad, ami szintén nem volt új, mégis fájt.

Az óra viszonylag gyorsan eltelt, a tanár beszélt a gyerekek pedig jegyzeteltek. Közben a hasad egyszer-kétszer felkorgott az éhségtől, de nem volt feltűnő. Csak apró jelzések a gyomrodtól az agyadnak, hogy hé, ideje enni. Mikor a tanár elhagyta a termet, a diákok is felálltak a helyükről, amit te nyílván nem terveztél. Azonban amikor megláttad Kirishimát feléd pislogni, azonnal változtattál a terven. Megfogtad magad és újra a folyosót vetted célba. Kezdődhettek újra a végtelennek tűnő körök.