Addig állt a dombtetőn, addig ordított torka szakadtából, míg el nem ment a hangja. A dombról be lehetett látni az egész várost. Nem volt ott senki, de nem érdekelte volna, ha látják.
Előző nap a munkából hazafele végigsírta az utat. A mocskos, büdös pótlóbuszon úgy bőgött, hogy a mellette ülő fiú azt hitte megfullad. Aztán leszállt és folytatta tovább. Hányt és közben üvöltve bőgött. A barátnői mondták, hogy menjen velük inni, hogy majd ha kimozdul az jót tesz. Nem tett.
Tudta, hogy ő most az új nővel bulizik, mert szülinapja van. Biztos jól érzik magukat, aztán majd hajnalban, amikor mindenki elmegy aludni és a cigiszag is kiszellőzik valamennyire a kilencedik emeleti bérlakás kopott ablakán, akkor majd bemennek a szobába, és megköszöni, hogy milyen jó bulit csinált neki és hálából jól megdugja. Csak erre tudott gondolni.
Tudta, hogy a barátnői is abba a buliba mennek, csak nem mondják meg neki, nehogy hisztizni kezdjen. Hiszen labilis állapotban van mostanában. Rosszabban, mint eddig.
Nem mintha így nem lett volna elég rossz az estéje. Alig bírta tartani magát, hogy ne bőgjön, és ne üvöltsön és ne kezdjen könyörögni a barátnőinek, hogy vigyék el őt is abba a buliba. Legalább látná, hogy milyen az a másik, hogy nagyobb-e a melle, hosszabb-e a haja, kedvesebb, aranyosabb, jobb az ágyban, vagy csak terhes lett és ezzel láncolja magához a férfit.
De visszafogta magát, szürcsölgette a fröccsöt, mintha annyira nem lenne hozzá kedve, pedig legszívesebben egy húzásra megitta volna az egészet. Reggel pálinkával kezdte a napot, hogy egyáltalán legyen ereje elindulni.
Ide jutott. Kezdődő alkohol problémákkal, 26 évesen egy dombtetőn áll és ordít. Aztán hazamegy, szépen köszön mindenkinek, úgy tesz, mintha nagyon is jól érezné magát, majd felmegy a szobájába és néma könnyekkel álomba sírja magát. Mert még sírni sem tud normálisan. Mert mivan ha meghallják a többiek és bevitetik a pszichiátriára? A többi ember véleménye nem érdekelte, csak ők ne tudják meg, hogy min megy keresztül.
Az ágyban fekve, a plafont bámulva azon gondolkodott, hogy vajon belebújhatna-e egy kicsit a másik bőrébe. Akkor kellene neki, őt az sem érdekelné, hogy egy másik ember testébe van, csak újra együtt legyenek. Elképzelte, ahogy a másik levetett bőrét felveszi és így már fog tetszeni neki. Elrejti a saját testének hibáit, elrejti a haját, a száját, a melleit és a másik kezét kesztyűként használva végre megérintheti őt újra. Csak meg ne tudja, hogy az nem a másik, hanem ő, mert akkor megundorodik tőle. Mert tőle undorodott. Ezért kúrt félre. Tőle csak undorodni lehet. Ő egy visszataszító ember. Nő.
Vagy mi lenne, ha hárman élnének együtt? Minden férfi azt szeretné, hogy több nője legyen nem? Akkor ő miért nem akarja? Neki úgy is jó. Ha Ő így akarja, akkor elfogadja és úgy tesz mintha szeretné a másikat. Közös képeket készítenének hármasban, hogy megörökítsék azt a csodálatos pillanatot. Ő, és a két nője. Az undorító, akit csak szánalomból tartott meg, mert félt, hogy bűntudata lenne, ha az megölné magát és a másik, az Ő tökéletes, új barátnője.
A haverjai sörözés közben megemlítenék, hogy ez igen tiszteletre méltó dolog, hogy két barátnője van. Biztos azért, mert akkora farka van, és ő büszkén kihúzná magát és nem mondaná, hogy nincs neki.
Elaludt. Aztán arra kelt éjjel, hogy megtörtént a csoda. Írt neki. Igen, tényleg Ő írt, nem hallucinál. Majd kiugrott a bőréből örömében. Azt írta, hogy szereti, hogy sajnálja és hogy reméli, hogy egyszer újra együtt lesznek. És ő visszaírt, hogy ő is reméli és szereti mindennél jobban és ne haragudjon, hogy nem volt számára megfelelő és innentől figyelni fog rá, hogy tetszen neki.
Majd nőiesebben fog öltözködni. Előkotorja a szekrény mélyéről a burgundi táskáját és azt fogja hordani. Még egy magassarkút is vesz és minden reggel kisminkeli magát.
Két napig SMS-eztek. Maga volt a Mennyország az a két nap. Egy egész tál főtt étel el is fogyott. Szinte ragyogott. Jó kedvvel ment be az irodába. Tudta, hogy Ő nem lesz ott, de mit számít az, hogyha végül úgyis újra együtt lesznek. Elképzelte, ahogy megint kézen fogva mennek be dolgozni és majd mindenki meglepődve fogja nézni őket és a haverjai sörözés közben azt fogják mondani, hogy tévedtek, és mégiscsak ő a jó, nem a másik.
Otthon írt egy üzenetet neki, mert aznap még nem írt, de hát biztos elfogalt. Olyan kevés szabadnapja van szegénynek. Megnyitotta az Instagramot. Mostmár bátran nézi meg a lányt, mert tudja, hogy ki lesz rúgva és majd átérzi ugyanazt a fájdalmat, amit ő élt át miatta. Eddig is minden nap megnézte, de félt, hogy mit fog látni. Most nem félt, mert tudta, hogy Ő már újra az Övé.
A telefon kiesett a kezéből és a lépcsőn lebukfencezve a hófehér kövön állt meg.
Ordított. Otthon volt mindenki, de már az sem érdekelte. Ordított, toporzékolt, bömbölt és azt kiáltozta, hogy megöli. Megöli mindkettőt. Aztán magát is.
Megint átverte, megint hazudott. Azt írta, hogy szereti, hogy újra együtt lesznek, de ehelyett a másikkal van és a másik boldog, mert tudja, hogy az övé. Rá már senki sem gondol. Véresre kaparja az arcát, így kevésbé fog fájni a hiánya, a sebeket meg úgyse látja senki.
