"With every tear came redemption." - Warsan Shire
Ahogy teltek a hónapok szépen lassan megtanult együtt élni a fájdalommal, ami így a részévé vált. Még mindig voltak rémálmai és még mindig sírt néha, de már tudta irányítani. Ha látta, már nem rándult össze a gyomra és nem vert hevesebben a szíve, csak keserűséget érzett. Mintha egy régóta halott ember látná a kivégzőjét.
Egyik nap a munkából tartott haza, amikor kapott tőle egy üzenetet, hogy elviszi egy darabig, szeretne vele beszélni. Jó, beszéljenek.
Némán ültek a kocsiban. Az utat figyelték. Egyszer csak megszólalt, hogy ő sajnálja. Sajnálja az egészet és hozzák helyre, mert minden nap, minden percben csak rá gondol, senki másra. Ő nem tud így élni, az ő Manója nélkül.
Manó? Manó, akit megcsaltál és megaláztál, akit elárultál? Aki hónapok óta nem tudta kialudni magát, mert ahogy lecsukta a szemét azt látta, ahogy dugod a nődet? Aki véresre karmolta az arcát és kiüvöltötte a lelkét? Aki heteken át könyörgött, hogy menjél vissza hozzá? Aki az őrület határán ruhákat égetett a kertben és konyhakéssel a kezében rohangált fel-alá a házban, mint egy elmebeteg? Aki hónapokig nem mert tükörbe nézni, mert annyira undorítónak találta magát? Nélküle nem tudsz élni? Pedig tudsz te, csak most épp unatkozol. Nincs jobb dolgod. Hát Manónak van. Az, hogy minél előbb elfelejtsen téged, mert nálad gusztustalanabb, alattomosabb ember nincs a világon. Manó csak azt szeretné, ha megdöglenél, semmi mást.
Rugdalta a kocsi belsejét és ordított, sikított tépte a haját.
Manó.
Ő tényleg sajnálja. Úgy látja ezt már nem lehet helyre hozni.
Úgy látod?
Manó is ezt gondolja.
Bevágta maga mögött az ajtót, remélte, hogy kitörik az üveg, de nem így történt.
De azért ő reméli, hogy összehozza őket egyszer még az élet.
Manó nem remélte. Azt kívánta neki még egyszer, hogy dögöljön meg, és elsétált.
Vége volt a fuldoklásnak. Mintha feljött volna az óceán mélyéről ennyi idő után. Fellélegzett. Újra rendesen kapott levegőt. Megszűnt a nyomás.
Beugrott a sarkon egy kis kincses boltba és vett magának egy medált, ami majd arra emlékezteti, hogy nagyon vigyázzon, mielőtt kiadja magát és az életét egy férfinak.
Nevetett. Újra megtanult nevetni. Mosolyogva nézte az embereket, a házakat, a lemenő napot és nem nézett hátra többet.
- És most mi van velük? - Kérdezte a lány már sokkal nyugodtabb hangon, de azért még szipogva.
- Most a férfi egy boldogtalan házasságban él a gyermeke anyjával.
- És a lány?
- A lány? Nos, a lány boldog. Boldogabb mint valaha – válaszolt a nő és felállt. - Később rájössz, hogy ez volt a lehető legjobb dolog, ami történt veled. Aki elárul téged, az saját magát árulja el – Azzal a lány kezébe nyomott egy szemet ábrázoló medált, sarkon fordult és elsétált a késő nyári naplamentében.
