Madártávlatból minden más. A város zsibongó képe egy távoli, talán nem is valóságos világként tárul eléd. Lent rohanó emberek, indulatok, reggeli rohanás. Tömeg a buszon, a metrón, lökdösődés, ember szag. Fent nyugalom, napsütés, felhők nyugodt mozgása.
A képességeidet méltató kedves emberek, akik már első ránézésre elküldenek melegebb tájakra. A hulla részegen hazafelé tartó fiatalok, akik talán már annyira nem is azok, és a morcos, hajnalban kelő munkások, akik sietnek dolgozni. Nem azért mert bent akarnak lenni, dehogy. Sietni kell. Ennyi.
De ez mind nem ér semmit. Tudom, hogy kik ők, tudom, hogy abban lelik örömüket, ha szúrós szemmel tudnak nézni ártatlan - vagy épp cseppet sem ártatlan - mit sem sejtő emberi lényekre. Nem érdemes foglalkozni velük. Had nézzenek úgy, ha ettől jobb lesz nekik.
A jelem, csakis én vagyok. De ki az az én? Ki az, kinek számára rövidülnek a napok, nehezen megy már maga az élet. Aki a rosszakarókkal foglalkozik, miközben azokkal kéne, akiket szeret.
Változás. Ez kell. Sodródsz az árral, nem tudod merre mész, és mikor fékezni kéne, már túl sokba kerül. Keresed önmagad, azt az embert, akit kiirtottál magadból, de félsz, csak ugyan azt találod meg, ami már rég nem kell.
Látod az alagút végén a fényt, de túl messze van még, túl sok küzdelem kell még az eléréséhez. Talán sokkal több, mint amire te képes vagy...
Zötyögve kelsz át a folyó felett, alattad a busz pöfékelve szennyezi a járókelők tüdejét.
El kell érned a fényt.
YOU ARE READING
♥️ Oneshots ♥️
Short StoryRandom kis irományok, amik a fejéből kipattantak. Nagyrészt AWS, esetleg más színészek, énekesek lesznek a főszereplők, sztorit lehet kérni, bár nem ígérek semmit!
