A csillagos ég alatt (Danganronpa novellák)

IX. Cseresznyevirág

Pregame Saiouma az aranyos és a hosszabbik fajtából (eskü leállok ezzel a shippel...valamikor)

-S-Shuichi! - kiáltott egy félénk, mégis határozott hang. A szólított automatikusan felkapta a fejét, és tekintetével keresni kezdte az illetőt. Hamar kiszúrta az egyik cseresznyefa árnyékában álldogáló fiút, aki még nála is sápadtabbnak nézett ki. Persze ez a mélyen ülő, karikás szemei, amik közül az egyik lila, a másik sárga íriszű volt, vagy a fekete, kifelé göndörödő haja és szintén fekete egyenruhája miatt is tűnhetett így, mindenesetre kicsit olyan benyomást keltett, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat.

Shuichi, mivel elég kíváncsi természet volt, elindult felé.

-Öhm.. Én vagyok Shuichi. Téged hogy hívnak?

-Az...nem olyan lényeges. Azért szólítottalak meg, mert, nos... Azt hallottam, elég jó vagy a Danganronpa nevű játékban. És én na- örülnék, ha játszanál velem - közölte tárgyilagosan a fiú. Kis szín kúszott az arcára, de azért még mindig nem látszott egészségesnek.

-Én is nagyon szívesen játszanék veled! Az osztályban mindenki őrültnek gondol, és csak magamban tudok játszani, pedig már régóta van multiplayer funkció is, és annyira szerettem volna kipróbálni, de... - magyarázta lelkesen a baseball sapkás srác. Neki jóval kipirultabbá vált az arca, mivel ez volt a kedvenc témája. És nem mellesleg örült, hogy valaki végre meghallgatja, nem néz rá úgy, mintha elment volna az esze. - De tudod, ha már együtt fogunk játszani, akkor igazán elárulhatnád a neved...

-Majd elmondom, ha akarom - nézett félre a titokzatos fiú. Ám szinte ugyanebben a pillanatban félelem hullámzott át az arcán, és visszafordult Shuichihez. - É-én elmondom, ha szeretnéd! Ne-ne verj meg, kérlek! - tartotta maga elé a kezét védekezően, és hátrált még hozzá pár lépést, háta a fának ütközött. Most, hogy Shuichi jobban végigmérte, észrevette a ragtapaszokat a fiú arcán, és a kezén.

-Hé, nyugi! Én nem foglak bántani. Azt mondasz el és akkor, amit és amikor akarsz. Bennem megbízhatsz - mondta gyorsan, de igyekezett közben nyugodt hangon beszélni. Hirtelen felindulásból átölelte a nála legalább egy fejjel alacsonyabb, ismeretlen srácot. Érezte a karjai alatt, hogy mennyire remeg, és hogy milyen vészesen vékony.

~~~

-Ma is mehetek?

-Persze, sőt! Már azt hittem, meg sem fogod kérdezni. Egyébként... Semmi siettetés vagy hasonló, de még mindig nem bízol bennem annyira, hogy eláruld a neved? Tudom, hogy néha elég furán viselkedek, de... Te fontos vagy nekem.

-... Kokichi. Kokichi Ouma.

A fiú boldogan mosolyodott el. Végre!

-Illik hozzád.

-Még jó, végül is a saját nevem!

-Oké, igaz. Ma kivel leszel... Kokichi?

-Hmm... Nem is tudom. Már elég régen játszottunk az első játékokkal. Pedig azok voltak a legjobbak, nekem legalább is azok tetszettek igazán. Szóval ma szerintem Nagitoval.

-Ha nem ismernélek, most jól meglepődnék... De ismerlek, szóval nem olyan meglepő. Akkor én meg Chiakival.

~~~