A csillagos ég alatt (Danganronpa novellák)

X. Tökéletes

Virtual friends Naegami ff, remélem tetszeni fog! Mostanában nagyon megszerettem Makotót egyébként, szóval lehet, hogy több vele kapcsolatos ship is előkerül majd :)

Óvatos mosolyra húztam a számat. A legfrissebb üzenetváltásainkat görgetve egyre jobban vártam már, hogy végre személyesen is találkozzunk. Ha hangfelvételeket hallgattam, az egyébként sem normális ütemben verő szívem őrül módon kezdett el kalapálni, mert bár tudtam, hogy ezeken a felvételeken nem pont olyan a hangja, mint amilyen a valóságban lesz, már most totálisan belezúgtam. Mindig hevesebb ütemű lett a szívverésem, ha ilyen üzeneteket küldött. Ha viszont ráakadtam arra a néhány képre, amiket kaptam tőle, az egész testem bizseregni kezdett és a fülem vörösen kezdett el égni. Istenem, annyira szerettem volna már látni azt az arcot élőben!

Imádtam azokat a soha nem látott árnyalatú halványkék szemeit, amiket szeretnék nagyon közelről bámulni, elveszni bennük teljesen, a szőke, minden bizonnyal selymes és jól ápolt haját, amit annyira szerettem volna összekócolni, hogy ne álljon olyan tökéletesen, mint minden alkalommal, ha fotót küld magáról. Imádtam a rózsaszínű, tökéletes bőrét, ami törékeny porcelánra emlékeztet, az arcát, amin az enyémmel ellentétben egyetlen darab szeplő, de még anyajegy sem látszott, és amire mindenképpen fogok majd pírt csalni ma. Imádtam a fehér keretes szemüvegét, amit biztosan el fogok ma lopni, és megkérdezni, hogy áll, miközben tudom, semmit sem lát nélkülük. Imádtam az üzeneteit, amik mindig kicsit fontoskodóak és felsőbbrendűek voltak, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy így is beszél. Imádtam a mosolyát, amit csak nagyon ritkán láttam, de azonnal beleszerettem... Hjajj, az egész embert imádom, és már annyira szeretném megszorongatni, ahogyan a Naegik csinálják!

Nyugi Makoto, gondoltam, attól nem fog gyorsabban menni a vonat, ha itt türelmetlenkedsz, nyugodj meg! Kipillantottam az ablakon, a mellettem elsuhanó kilométereket egyet jelentettek azzal, hogy minden pillanatban közelebb leszek a végállomáshoz, és Byakuyához. Ettől bugyuta vigyorrá szélesedett az addig csak ábrándos mosolyom, és izgalom borzongatta meg a hátamat.

Már körülbelül másfél éve ismerjük egymást, teljesen a véletlennel köszönhetően. Az egész az akkor végtelenül szerencsétlen, aztán amint később kiderült, végtelenül szerencsés döntésemmel kezdődött, amikor is becsatlakoztam egy online szerencsejátékba. Jó nagy adóssággal a nyakamban vesztes lettem, és már éppen azon gondolkoztam, hogy eladom a házamat, amikor rám írt Byakuya, aki a szerencsejáték-oldal egyik vezetője volt valami Celestia taggal együtt. Ő nagylelkűen - és kissé lekezelően, de ez nem fontos - felajánlotta, hogy most kifizeti az adósságomat, ha én, amint összegyűlt az összeg, visszaadom neki. Eleinte csak emiatt írogattunk, de valamikor megtört a jég, és azóta nagyon közeli barátokká váltunk. Nekem egy kicsivel többet is jelent, de ez valószínűleg plátói szerelem marad.

Elraktam a telefonomat, és tovább gondolkodtam, felidézve a videochatjeinket, hogy mennyi ideig tudtunk beszélni, néha a semmiről, néha mindenről, néha csak egy bizonyos témáról, de arról is legalább egy óra hosszat...

A vonat hirtelen megállt, felrázva a merengésemből. Izgatottan pattantam fel az ülőhelyemről, és az elsők között igyekeztem leszállni. Persze nem sikerült, az emberek mind betolakodtak elém, szóval szinte utolsóként értem le.

És akkor megláttam őt.

Már nem is én irányítottam a testemet, magától mozdult, és kis termetem ellenére olyan gyorsan szelte át a távolságot, hogy még az agyam se tudta lekövetni. Lendületből felugrottam a nyakába, közben éreztem, hogy könnyek áztatják el az arcomat, de nem érdekelt, a vállába fúrtam a fejemet, nem ért le a lábam, de ő megtartott, karjait a hátamra kulcsolta, és ő is a vállamra hajtotta a fejét. Elmondhatatlan boldogság hullámzott a testemben, soha az életben nem éreztem még ilyen intenzíven, a szívem ki akart ugrani a helyéről, az arcomon meg egy eddig lehetetlennek vélt szélességű vigyor húzódott.