A csillagos ég alatt (Danganronpa novellák)

III. Reménysugár

Megkésve ugyan, de nagyon boldog szülinapot Nagito!! Az alkalomból egy extra hosszú Komahina novellát hoztam, bármilyen meglepő :D

Hogy hogyan kerültem én, aki még megfázni sem szokott, kórházba? Nagyon egyszerű a válasz: nem jött össze az öngyilkosságom.

Szóval most itt fekszem egy bazinagy kötéssel a karomon, infúziós csővel a másikban, és az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy igyekszem a legkevesebbet mocorogni. Ez pedig annak, aki minden egyes nap rendszeresen sportolt valamit, meglehetősen kellemetlen.

Gyűlölök élni. Annyira közel voltam ahhoz, hogy örökre búcsút intsek az unalmas, semmivel telő napjaimnak, de persze még ez sem jött össze, mert pont aznap kellett anyának hamarabb hazaérnie. Így nem tudtam szép csendben elvérezni, hanem a sürgősségin kötöttem ki. Azóta pedig bedugtak ebbe a nyomasztó kórterembe, a neonlámpák undorító fénye alá. Az egyetlen vigaszomnak először az ablak tűnt, de hamar kiderült, hogy még ez sem hoz egy kis örömöt a rikítóan fehér falak közé, mert amióta bekerültem ide, állandóan szürke az égbolt. Pont, mint az életem, amit annyira el szeretnék dobni.

Még felülni sem tudok, mert azt mondták, hogy csak 3 nap után szabad. Ez az idő pedig valahogy nem akar eltelni, és egyre inkább olyan érzésem van, hogy egy időhurokba kerültem, és csak újra meg újra lejátszódik az idő, tovább nem megy. Utálok itt feküdni, utálom az orrfacsaró fertőtlenítőszagot, utálom az infúzió idegtépően szabályos csöpögését, utálom a vakító fehér bútorokat, ágyneműket, falakat, plafont, parkettát, utálom ezt a fehér fényű neoncsövet, ami pont annyira erős, hogy kibírhatatlan legyen. Utálom a nővérek és a doktorok szánakozó, rosszalló tekintetét, utálom, hogy minden nap bejön anya, és nem vagyok képes a szemébe nézni, utálom, hogy ezután majd megvető pillantások kereszttüzében kell élnem addig, amíg végre sikeres nem lesz az öngyilkosságom. Minden sokkal könnyebb lett volna, ha anya nem hívja ki a mentőket...

Semmit sem tudok csinálni. Ez az, ami a legjobban idegesít. Nem ihatok narancslevet, nem ehetek semmi olyat, amit kívánok, csak azt a fűrészpor ízű kosztot, amit itt adnak. Utálom bevenni a fájdalomcsillapítókat, amiknek semmi ízük nincs, akarom érezni a fájdalmat, ezt érdemlem azért, amiért még a haszontalan életemnek sem voltam képes véget vetni. Nem akarom tovább hallani a gondolataimat, nem akarom látni a halottan fekvő karjaimat, amiket kötések takarnak el tőlem, nem akarom érezni  csípős alkoholos fertőtlenítő szagát. Egész egyszerűen nem akarom ezt tovább csinálni.

×××

Egy hete vagyok kórházban, fogalmam sincs, hogy miért. Már régen megvolt a műtét, infúzióra sincs szükségem, és holnap a varratokat is kiszedik, szóval nem tudom, hogy miért nem engednek már haza, hogy végre véghez vigyem a tervemet. Az itt töltött idő nagy részében ezen, illetve az életemen gondolkoztam, és bár az ember azt hinné, egy hét alatt meggondolom magam, és jobban megbecsülöm az életem, velem egyáltalán nem ez történt. Sőt, minél többször pörgettem végig az emlékeimet, annál inkább el akarom őket dobni.