𝐵𝑢𝑐𝑘𝑒𝑡 𝑙𝑖𝑠𝑡 /𝐶ℎ𝑎𝑟𝑙𝑒𝑠 𝐿𝑒𝑐𝑙𝑒𝑟𝑐/

𝚃𝚛𝚘𝚒𝚜 // 𝙼𝚒𝚗𝚍𝚎𝚗 𝚊𝚔𝚌𝚒𝚘́𝚝 𝚛𝚎𝚊𝚔𝚌𝚒𝚘́ 𝚔𝚘̈𝚟𝚎𝚝

Hatalmas tapsot, és ovációt kapok. Őszinte mosollyal hajolok meg (óvatosan azért, nehogy a háttérben álló technikus többet lásson belőlem), és mondogattam a "Grazie"-t. Apa jön fel büszke mosollyal és szorosan megölel és egy puszit a fejen tetejére.

- Na igen, látszik, hogy az én lányom - szól bele a mikrofonba mire kap egy hangos nevetést.

Én egy utolsót Apára mosolygok majd lesasszézok a színpadról és nagyot sóhajtok. Megcsináltam! Az adrenalin cikázik az ereimben, és teljesen megszédít. Páran gratulálnak, amiket szívélyesen fogadok, aztán inkább elkezdek ismerős arcokat keresni.

A tömegbe kiszúrom Schumacheréket, így egyenesen feléjük menetelek, magas sarkam hangosan kopog minden lépésemnél. Érzem magamon a férfiak cseppet sem udvarias pillantását, ami olyan érzés mintha láthatatlan nyálka lenne rajtam és kiráz a hideg az undortól. Mély levegőt veszek és lerázom magamról ezt. Nem én vagyok egyedüli aki ezt érzi. Szélesen elmosolyodva intek Ginának, aki szintén elmosolyodik és szélesre tárja a karjait, majd szorosan megölel.

- Annyira gyönyörű volt! - szorongat meg majd eltol magától - És te is az vagy - mér végig, és rám kacsint.

- Igaza van, mindenben is - mosolyodik el Mick is. Felé fordulok majd oda hajolva őt is megölelem. Halkan megjegyzem, hogy nagyon jól áll neki az öltöny.

- Köszönöm - mosolygok mind kettőre felváltva.

- Egyébként te választottad ezt a ruhát? - gondolkodik el Gina felvont szemöldökkel, mire megforgatom a szemeim.

- Komolyan Gi? - meredek rá, mire el neveti magát.

- Jó-jó - emeli fel a kezét védekezően - Gondolom a gonosz mostoha azt hitte kitol veled ezzel a merész ruhával, de Giselle - és itt elismerően füttyent -  Csodálatos vagyok!

- Egyetértek - szúrja közbe Mick is, mire érzem, hogy elpirulok, ezét inkább legyintek nekik.

- Azért te se vagy semmi - mérem végig Gina barack színű ruháját, incselkedve megbököm a karját.

- Tudom én - kacsintja majd oldalra pillant és szélesen elmosolyodik - Mindjárt jövök!- és elsétált. Mosolyogva bámulok utána.

- Örülök, hogy itt vagytok. - szólalok meg aztán, és rápillantok Mickre, aki merev arccal néz mögém, összepréselt szájjal.

Hátra fordulok, hogy megnézem mit látott amitől ennyire befeszült. Azonnal kiszúrom a nagy falra vetített fénykép montázst és videókat, amin Michael van. Boldogan mosolyogok rajtuk, és látszik kicsattan az élettől. A szívem összeszorul fájdalmában, ugyanis tudom milyen rossz lehet ezt látni nekik. Főleg Micknek, ugyanis gyerekkorunk óta ismerem őket, és ott voltam mikor megtörtént a baleset, mert mi is mentünk velük síelni.

Mindenki és senki nem tudja mi történt aznap. Annyi biztos, hogy letért a kijelölt pályáról. Az oka ma napig tisztázatlan. Egyes feltételezések szerint egy kislánynak akart segíteni, de ezt a család nem erősítette meg, nem véletlen. Én voltam az a kislány. Nem akarta senki, hogy megtudják miattam tért le az pályáról, mert akkor sokan akadtak volna akik engem hibáztattak volna. Akik tudják a teljes történetet, azok sem hibáztatnak, inkább csak sajnálják hogy végig kellett néznem. Vagyis egy ember tart felelősnek, és az én saját vagyok. Tizenhárom éves voltam, gyerekkorom óta síeltem és mégis sikerült rámennem egy jégre fagyott részre, aminek következtében elvesztettem a kontrollt...

- Sajnálom - suttogom és az ajkamba harapok, hogy visszafojtsam feltörő könnyeim. Mick rám emeli a tekintet és halványan elmosolyodik.

- Nem a te hibád Giselle - melegség és őszinteség sugárzik kék szemeiből .