𝐵𝑢𝑐𝑘𝑒𝑡 𝑙𝑖𝑠𝑡 /𝐶ℎ𝑎𝑟𝑙𝑒𝑠 𝐿𝑒𝑐𝑙𝑒𝑟𝑐/

𝙽𝚎𝚞𝚏 // 𝚂𝚣𝚊𝚋𝚊𝚍𝚎𝚍𝚣𝚎́𝚜𝚎𝚔

A nap további része mondhatni nyugisan telt. Azért mondhatni, ugyanis volt két kemény farkasszem csatám Charles-szal (egyet én, egyet ő nyert), a kajáldálnál az utolsó darab Snickers-ért is ment egy vére menő összeütközés, ahol a büfés néninek egymásra licitálva mondtuk, hogy mennyiért vesszük meg a csokit. Mikor 100 eurónál tartottunk, a néni megjegyezte, hogy a csokinak megvan az alap ára, és hogy nem a piacon vagyunk. A vége az lett, hogy odaadta Seb-nek. Egyébként a nap további részében, amikor mentek az interjúk, és körbe videóztam a helyet, összebarátkoztam pár emberrel, és teljesen lejártam a lábam, amit a bokám iszonyatos fájdalommal jutalmaz. Alig várom, hogy a hotelbe érve bevegyem a lórúgás erősségű fájdalomcsillapítóm, amitől is ki dőlők.

Most egy padon ülök, és várom, hogy Mattia befejezzen valamit, nem tudom, hogy pontosan mit is, ugyanis mikor, mondta épp Charles-szal vívtam az egyik csatám, hogy ki tud hamarabb kimenni az ajtón, ezt sajnos ő nyerte. A látóteremben hirtelen egy Snickers csoki kerül egy kézzel, ahogy valaki hátulról elém lógatja. Lepetten hőkölök hátra, majd hátra billentve a fejem felnézek. Charles áll mögöttem, és féloldalasan mosolyogva tartva felém a csokit. Akaratlanul is szélesen elmosolyodok, és elveszem a Snikerst.

- Köszi - mondom neki, mire bólint majd a padot megkerülve leül mellém - De allergiás vagyok a mogyoróra.

- Mi? - kapja fel a fejét - De hát... - kezdi de megakad, amikor meglátja a vigyorom.

- Vicceltem - bontom ki a csokit.

- Poénos - feleli szárazon, de a szeme csillog a visszafojtott mosolytól.

Beleharapok, és elfordítom a fejem az égő szempártól. Igazából annyira nem szeretem a Snickerst, és csak azért akartam megvenni előle, hogy bosszantsam. De nem gondoltam arra, hogy vesz nekem egyet, amit őszintén bevallok, olyan érzéseket keltett bennem, amiket nem lenne szabad egy foglalt férfi iránt. De hát, hogy ne dobbanjon meg a szívem, mikor ilyeneket csinál?

- Hogy van a bokád? - kérdi az érintett testrészre mutatva.

- Ah - horkantok - Szarul. Ha az orvos tudná mennyit sétáltam ma, tuti leszidna - vonom meg a vállam.

- Egyébként mi történt vele, hogy még mindig nem jó? - hajol előre, a térdére támaszkodva, hogy oldal döntve a fejét a szemembe nézzen.

Egy sima farmer van már rajta,egy ferraris póló és rajta egy kardigán ami nincs összecipzárazva. Nagyon jól néz ki, és ezt tudja magáról is, ezért is van olyan nagy mágneses tere, ami akaratlanul is bevonz akár a légyfogó a legyet.

- Hát - köszörülöm meg a torkom, és próbálom kizárni azt a nyilvánvaló tényt, hogy mennyire jól néz ki - Elszakadt a külső bokaszalagom, és műteni kelllett, hogy összevarrják. Aztán hat hét gipsz, majd közölte a doktor, hogy valami nem jó, és kétszer annyi idő a felépülés, szóval nem csak az idei, hanem az jövő évben is elfelejthettem a balettot. Vagyis jövőre már táncolhatok, de az darabban már nem tudok részt venni, mert mire felépülne, már javában folynak a próbák - magyarázzon neki, mire látszik, hogy őszintén sajnál.

- Basszus Giselle. Ez de szar így. Sajnálom - rázza meg a fejét, mire kedvesen rámosolygok.

Nehezen, de kizárom azt, hogy hogyan reagál a testem arra, ahogy a nevem mondja. Olyan igazi franciásan, mert bár Anya és pár barátom is francia, de ők simán Gigi-nek hívnak. Az olaszok pedig "dzsizelllle"-nek ejtik, jól megnyomva az l-t, és dzs-nek ejti az a g-t. De Charles Zsizzell mondja, ami sokkal jobban tetszik.

- Nem a te hibád, plusz már nem bánkódok annyit rajta. - vonom meg a vállam.

- Akkor most ezért vagy itt?  - mutat körbe, én meg elgondolkodom ezen.