Repüljünk együtt!

Negyedik fejezet

Erin

- Erin kisasszony! Merre van? –kiáltoznak a szobalányok, még én a padláson bújdosva figyelem őket egy kis résen át.

- Nyugodjanak meg, a szobámban pihen –lép hozzájuk édesanyám, a királynő. Most is egy gyönyörű halványlila ruha van rajta, melynek végei fehéren fodrozódva simulnak bőrére. Haja lágy barna hullámokban hullik vállára, hangja pedig kedvesen cseng, mint mindig. Ha valaki ránéz, egyből az jut eszébe, hogy mily elragadó nő, a világ legszerencsésebbje, aki feleségül veszi. Senkinek nem jutna eszébe, hogy ez a szerencsés férfi, ahelyett, hogy megbecsülné, még megalázza. Márpedig apám, személyesen a király, vele is épp oly szörnyeteg, mint velem.

- Kislányom, nyisd ki! –szólal meg lágyan, miután a szolgalányok eltűntek. Meggijedek, de teljesítve, amit kért, kinyitom a rejtett ajtót. Felmászik és játékosan mosolyogva rám leporolja a ruháját- Egész ügyes vagy már –dicsér meg, meglátva éjfekete szárnyaimat- Szabad? –nyúl feléjük, de megtorpan a mozdulatban.

- Neked mindig –mosolygok fel rá, felé fordítva szárnyaimat. Ujjai finoman simítanak végig a tollak sokaságán, óvatosan közéjük túrva.

- Napról-napra szebb lesz –simít végig vállamon is. Ő szárnyai is előbukkannak, melyek, enyémmel ellentétben, csodaszép fehéren ragyognak. Leül velem szemben, törökülésben, és kezét nyújtva- Biztos a tiéd is kitisztulnak majd –szólal meg bátorítóan, látva mi bánt.

- Te is tudod, hogy nem fog megtörténni. A jóslat is ezt bizonyítja –lengetem meg karomat. Bezony, van egy jóslat a felkaromon.

„Fekete holló repül egyedül,
Légy az oldalán, szárnyalj vele!
Oroszlánt is végzitek majd ki együtt
Ha az ég egybevág a tengerrel."

Senki se tudja miért, vagy hogyan került oda, de van. Annyi a biztos, hogy négy éves koromban íródott, mikor elsőnek hívtam elő szárnyaimat. Először azt hittem, hogy ez az odienséggel jár, de amint anya észrevette azonnal megijedt, hisz ő sose kapott jóslatot, én pedig csak félig vagyok odien. Mi, odienek, egyedüli lények vagyunk, talán fajtánk utolsó példányai. Gyönyörű, puha pihékkel borított bőrszányunkon az évek során erős fehér fedőtollazat alakul ki, mely a legélesebb kést vagy mágialöketet is visszatartja, pajzsként védve gazdáját. A fajtánk a Nagy Háború alatt pusztult el nagyrészt, így a király elvette feleségül édesanyámat, a szárnyas sereg vezetőjét, remélve, hogy gyermekük is odien lesz, aki továbbviheti a híres hadsereg vérét. Csak egy hiba esett a gépezetbe: Éjfekete tollazatom lett. Senki se tudta, hogy most mihez kezdjenek, hisz lehet, hogy átok ül rajtam, vagy én magam vagyok az. A felség tajtékzott a dühtől, mikor megtudta, még én édesanyám mögé bújva, könnyezve figyeltem a jelenetet.

„- Most mihez kezdjek ezzel a haszontalannal, Feyre? –őrjöngött, az akkor még apukámnak tekintett, személy- Ideszültél egy semmirekellő lányt. Még trónörökösnek se lesz jó! –szinte köpte a szavakat anyukám felé- Mit kezdjek ezzel a varjúval? Feleslegesen szülted, még erre sem vagy képes! –ordít az előttem álló nőre. Az akkor négy éves voltom ekkor elégeli meg. Már akkor is elviseltem, hogy engem szidnak, de anyukám szidása szent volt számomra. Ő volt az egyedüli, aki küzdött értem és nem adta fel. Ekkor is előttem állt, nem hagyott ott apám szidó szavai közt. Így összeszedtem csekély bizalmamat, kilépek anyukám mögül és kicsiny ujjaimat ökölbe szorítva emeltem a király felé.

- Hagyd békén anyát! –kiáltok rá kislányos hangomon, félbeszakítva a tombolását- Ne mejd bántani, mert akkor nem leszel az apukám! –rázom kicsin öklömet a döbbent arcú nemes felé- Ő az én anyukám, egyedül én bánthatom. De én nem fogom –nézek fel az említettre átölelve a lábát. Elérzékenyülve figyeli elszánt arckifejezésemet és finoman orcámra simít. A meghitt pillanatot apám üvöltése és az ösztöneim szakítják félbe.

- Te áruló fattyú! –ordít felém irányítva mágiáját. A tűzcsóva észlelésére nem csak az én odien érzékeim, hanem az engem ölelő szülőmé is beindultak, így automatikusan körénk fonódnak szárnyaink, belül az én gyenge és esetlen, kívül pedig édesanyám erős tollazat, pajzsként véd minket, még mi szorosan öleljük egymást, a ránk lecsapó lángok kereszttüzében."

Egy, a jelenetet figyelő, külső szemszög minden bizonnyal azt mondaná, bátor kislány voltam. De ez nem volt így. Számtalanszor tűrtem el a szenvedésünket, csak azért, mert gyenge voltam. Ahogy betöltöttem a tíz éves kort, a király edzeni kezdett, én pedig némán tűrtem, hogy újra és újra a szárnyaimon tölti ki dühét, még édesanyám alszik. Az évek alatt tanítatni is kezdett, be kellett magolnom az összes törvényt, szóról-szóra tudni az összes jogot, ami engem megillet. Elhatározta, hogy egy nap én leszek a trónörökös.

Sose váltam azzá. Nem trónörökös lettem, hanem uralkodónő. Áthágva az összes törvényt, az összes szabályt, kizárólag egyetlen dologra koncentrálva: a boldogságomra. De ezt aznap még nem sejtettem...

- Nem bizonyít az semmit! –legyint fejét rázva- Ha mégis megmarad a színe, az se gond. Sokkal jobban áll, mint a fehér –kuncog fel, mire kacagva rázom meg a fejem és szorosan ölelem meg.

- Mit is kezdenék nélküled? –bújok hozzá, még szárnyaink összegabalyodnak. Óvóan ölel át és hajamat simogatva dúdol halkan. Behunyt szemmel hallgatom a lágy dallamot, mely épp olyan kedves szívemnek, mint ő. Nem meglepő, hisz ő írta ezt az aranyos altatót, mikor velem volt terhes.

- Anya... A király nem keres engem, ugye? –nézek fel rá. Sose hívom apámnak, kivéve, ha ő rám parancsol, ami sajnos elég gyakran esik meg.

- Nem –rázza meg a fejét- Mit szólnál, ha... elmennénk repülni? –veti fel az ötletet, mire csillogó szemekkel bólogatok. Ő velem együtt feltápászkodik és leemeli ruhájának alsó részét, így láthatóvá téve az alatta elbújtatott nadrágot, mely szépen simul alakjára. Mosolyogva cselekszek hasonlóan és felsőmet nadrágomba tűrve lépek az ablakhoz. A mellettem álló szülőmnek nyújtom kezemet, melyet elfogadva ugrunk ki az éjszakai sötétbe. Egy ideig élvezzük a szabadesés örömét, elengedve egymás kezét, majd a becsapódás előtti utolsó pillanatban szélesre tárjuk szárnyainkat és párat csapva, nagy porfelhőt hagyva magunk mögött, emelkedünk a felhők fölé, ahol az egyik légáramlatra feküdve siklunk a hideg esti szélben. Felhőtlen boldogságunk lerí rólunk és leplezetlen örömmel vigyorgunk egymásra, élvezve a szabadságot, melyet senki nem szakíthat el tőlünk.

Mekkorát tévedtem...