Repüljünk együtt!

Harmadik fejezet

Destiny

A kunyhó ablakából figyelem, ahogy az üvegen csorognak le az esőcseppek. Az órára pillantva nyugtázom, hogy bátyám tizennégy perce hagyott itt. Némán játszok a szikrákkal, melyek ujjaimból pattannak elő. Az egyre sötétedő végtelen erdőt figyelem, azon gondolkodva mikor megismertem Willt. Tizenkét éve, ilyenkor, én a fűben térdelve sírtam, az engem ölelő fiú pedig kormos ruhában kedves szavakkal nyugtatott...

„Csak egy vacsorát akartam főzni apáéknak. A szüleim rengeteget dolgoztak, engem csak nyűgnek tartottak, így én mindig próbáltam kedvükben járni, hátha megszeretnek. Ilyen igyekvéseim közé tartozott többek közt például, az akkor szépnek számított, rajzok készítése, a különböző gyurmából létrehozott 'csodáim' és az ilyen játék vacsik készítése. Mivel mindet utálták, még jobban idegesítettem ezzel őket, így kiskori énemnek zseniális ötlete támadt. Csinálok egy igazi vacsorát nekik. Ezzel az az egy gond volt, hogy fogalmam se volt, hogy kell főzni vagy sütni, így ennek meg is lett az eredménye. Tűzmágiámat használva akartam begyújtani a gázt, de túl közel tartottam a gázpalackhoz kicsiny ujjamat, így konkrétan arcomba robbant. Minden éghető a házban, az asztalterítő, szőnyeg, függöny, azonnal lángra kapott, rövid időn belül pedig a bútorok is követték. Annyira ledöbbentem erőmtől, hisz egy gázpalackot nem olyan egyszerű átégetni, de, mint később kiderült, szivárgott, hogy egy helyben álltam a konyhában, közben körülöttem lassan mindent elemésztett a hőség, fekete kormot hagyva maga után. Ledermedve figyeltem apró kacsóimat, ujjaim közt még mindig szikrák pattogtak. Ekkor törte be a ház ajtaját, az akkor megmentőmnek gondolt személy, William. Felkapott és az ölében vitt ki a ház elé, ahol leült velem a hűvös fűbe. Szorosan tartott karjai közt, még kijöttek a tűzoltók és hazaértek a szüleim. Az engem ölelő, akkor még idegen, kisfiú szülei a hátunk mögött álltak, mikor velem kiabálni kezdtek sajátjaim. William és ők védtek meg, fogadtak örökbe és neveltek fel szeretetben."

- Vajon hová tűnt az a nagy szeretet? Mitől húztunk szét ennyire? -gondolkodok hangosan, térdeimet átölelve. Nem bírom sokáig ezt a sötét gondolatokkal teli magányt, így azt csinálom, amit mindig, ha egyedül érzem magam. Zongorához ülök.

Végigsimítva az ismerős billentyűkön ülök a számomra oly kedves hangszer előtt. Lenyomva az első hangot behunyom a szemem és lassan elvigyorodok. Játszani kezdek egy gyors ütemű dallamot, hogy tartsam az iramot a gondolataimmal. Ahogy órákon keresztül játszok lassan egy terv rajzolódik ki fejemben.

A világ legrosszabb és egyben legjobb terve...

Megszökök. Will nem viccelt, mikor azt mondta nem hagyhatom el a házat. Gondoskodott róla, hogy ne tehessem meg, de elfelejtette, hogy vele nőttem fel. Az ő mágiája nem fog rajtam.

Felpattanok, mikor a terv teljesen meg van a fejemben és szinte szaladok a szobáim, ahol rögtön pakolni kezdek. Minden szükséges dolog: Többnapi egyszerű, praktikus ruhák, fegyverek, íjak és nyilak, tőrök, pár tisztálkodó szer, a legszükségesebb gyógyszerek, melyek helyett nem tudok gyógynövényeket alkalmazni és pár napi élelem, víz.

A nagy hátizsákot a földre téve lépek a szekrényemhez és öltözni kezdek. Hajamat levágom vállig érőre, az erdőben úgyis beleakadna valamibe. Testhez simuló ruhát veszek fel és melleimet is lekötöm gézzel, hogy egy szintben legyenek, így "eltűntetve" őket. Jobb, ha a tolvajok, rablók és egyéb gyanús alakok nem tudják, hogy nő vagyok. A hátamra véve a súlyos táskát indulok el a bejárathoz, majd odaérve veszem fel bakancsaimat. Szokatlanul rövid hajamat hátratúrva veszek még egy mély levegőt, majd az ajtót kinyitva rohanni kezdek a fák sokasága közé.

- Ahogy gondoltam -morgom idegesen, mikor meglátom az utánam eredő kutyákat. Táskámból kivéve egy nagydarab húst hajítom hátra, de ez csak kettőt foglal le. Öttel nem bírok el úgy, hogy ne bántsam őket, így a menekülést választom. Az egyik fa törzsének ugorva, lököm el magam így szinte átrúgva magam egy magasabban fekvő ághoz, melyet megragadva húzom fel magam a lombkoronába. Rohanni kezdek, ágról-ágra ugorva, néha hátrapillantva. Körülbelül fél óra rohanás után kezdem lehagyni az elfáradt állatokat, így egy vastagabb fa ágára ugorva állok meg erősen zihálva. Leülök az ágra, hátamat a fa törzsének döntve és elfáradva hunyom le szememet, táskámmal az ölemben. Úgy alszok el, hogy nem veszem észre a felkaromon felvillanó jóslatot. Úgy alszok el, hogy nem tudom mi vár rám. Úgy alszok el, hogy nem nézek körbe. Pedig ha megtettem volna, észrevettem volna az alattam, a földön szunyókáló szárnypajzsot. A társamat.