Harry Potter halott. A háború következtében Voldemort elrendeli az újranépesítési mozgalmakat a mágikus világ erejének megerősítése érdekében. Hermione Granger titokban tartja a Rend egyik elfeledett titkát, ami mélyen elveszett a tudatában. Rabul...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hermione feladta a reménykedést, hogy láthasson a sötétben.
Egy ideig azt gondolta, hogy ha hagyja, hogy szeme hozzáigazodjon a sötétséghez, végül láthatóvá válik legalább egy halvány körvonal.
Egyetlen holdsugár sem volt képes áttszűrődni olyan mélyre a földalatti börtönbe. Egyetlen egy fáklya sem volt a cellán kívüli folyosón, csak egyre több sötétség, mígnem azon tűnődött, hogy talán megvakult.
Ujjbegyeivel cellájának minden egyes centiméterét átkutatta. A mágiával lezárt ajtó, aminek zárját egy szalmaszál és egy éjjeliedény segítségével sem tudott volna kinyitni. Az illatokat érezte, reménykedett, hogy az majd jelez számára valamit; az évszakot, az étel és főzet távoli illatát. A levegő állott volt, nedves és hideg. Élettelen.
Bizakodott, ha alaposabban vizsgálódik, akkor talál egy hegyes követ a falban; egy titkos rekeszt, amely szöget vagy egy kanalat akár egy darab kötelet rejt. A zárkában nyilvánvalóan még soha nem volt egyetlen elszánt fogoly sem. Nem voltak karcolatok, amivel az időt jelölték meglazult kövek. Semmi.
Semmi, csak sötétség.
Képtelen volt hangosan beszélni, hogy felváltsa a véget nem érő csendet. Ez volt Umbridge búcsúajándéka, miután berángatták őt a cellába és még utoljára ellenőrizték a bilincsét.
Már indulni készültek volna, amikor Umbridge megállt, „Silencio" suttogta.
Pálcájával Hermione állába lyukat vésve emelte fel fejét, hogy tekintetük találkozhasson, majd azt mondta „Elég hamar megérted."
Hermione egyedül maradt a sötétben és a némaságban.
Megfeledkeztek róla? Soha nem jött senki. Semmi kínzás. Semmi vallatás. Csak sötét, néma magány.
Az ételek megjelentek. Véletlenszerűen, így még az időt sem tudta követni.
Fejében bájital recepteket szavalt. Áttváltoztató technikákat. Rúnaismeretet. Gyermekdalokat. Ujjaival csettintgetett, pálcaintéseket utánzott, közben tátogva ragozta a a bűbájokat. A prímszámok levonásával számolt visszafelé ezertől.
Tornázni kezdett. Nyilvánvalóan nem fordulhatott elő, hogy bárkit is korlátozzon fizikailag, a cella pedig eléggé tágas volt ahhoz, hogy keresztül cigánykerekezzen rajta. Megtanult kézenállni, órákat töltött fekvőtámaszozással és öt ütemű fekvőtámasznak nevezett valamivel, amivel unokatestvére az egyik nyáron megszállott volt. Rájött, hogy zárkája ajtajának rácsain képes áttpréselni a lábait és felülésezni, miközben fejjel lefelé lóg.
Ez segítette kikapcsolni az agyát. Számolás. Fel nem fedezett testi határok felé tolta magát, egészen addig amíg a kezei és lábai zselévé nem alakultak, végül leroskadt az egyik sarokba és álom mentes alvásba merült.
