Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
— Ahol Junko-t önző szörnyek veszik körül. —
♢
Junko édesanyja mindig azt mondta a lányainak, hogy félni sosem bűn. Herkules is félt, mikor véghez vitte a hőstetteit és ugyanígy minden ember fél, ha valami ismeretlennel áll szemben. Ezért a vörös szemű kislány mindig felnézett az édesanyjára; ha ismeretlennel állt szemben, látszott rajta, hogy ő is fél, hogy nem tudja mi fog történni és mégis mindig szembenézett vele. Mikor a lánya ezt mondta neki mindig magához ölelte és a fülébe suttogta; "ugyan, te is pont ilyen bátor vagy".
Ennek ellenére Junko sose érezte magát bátornak. Ő annak a fajta embernek tartotta magát, aki a takaró alá bújva zokog és várja a megváltást. Szembeszállni soha még csak eszébe sem jutott; az apja sosem volt az a fajta ember, aki megtűrte volna, ha feleselnek neki és miután a felesége meghalt már meg sem tudta különböztetni az önvédelmet és a tiszteletlenséget.
Junko sose szerette a reggeleket sem. Úgy érezte, mindig ő van szem előtt, mindig neki kell tökéletesnek lennie, a húgának, Chieko-nak meg soha semmit nem kellett tennie azért, hogy megkapja az apjuk elérhetetlennek tűnő büszkeségét. Olyanok voltak, mint a tökéletes apa-lánya napról szóló reklámok, amik igazából naptejet vagy strandpapucsot adtak el - ez persze távolról sem a valóság volt. Chieko-val is megvoltak a problémák, amikkel az apjuknak jócskán meggyűlt a baja, de az ő kapcsolatuk mégis más volt.
Junko kikelt az ágyából. A nap már égette a szemét a sötétbarna fakeretes ablakokon keresztül, pedig még nem volt hét óra se. Éhes nem volt; sose reggelizett. Időpocsékolásnak érezte, amit ha megejt, sietnie kell a többi dolgával, hogy időben beérjen az iskolájába.
Utálta a matrózruhára hajazó iskolai egyenruhát is. Junko sokkal szívesebben hordta volna a saját ruháit, amik segítségével esetleg még barátokat is szerezhetett volna - hiszen a stílus az egyik leglátványosabb kifejezőeszköz. Így viszont az arcmimikára és az apró dolgokra - mint a smink, a haj vagy a körömlakk - volt utalva (ezek az apróságok egyébként csak a legfelszínesebb dolgokra mutattak rá, amik felől az ég világon senki nem érdeklődött).
Uzsonnát csinálni azonban ő is szokott. Pénzt nem szeretett magával vinni, - valószínűleg néhány maszkot viselő ravasz osztálytárs miatt, akik sosem fizetnék neki vissza azt a pár yent sem - de éhezni se lett volna túl bölcs döntés. Junko a vállára húzta a táskáját; sosem szerette a hátizsákokat. A sok könyv súlya miatt csak görnyedten tudott kényelmesen járni, emiatt pedig folyton fájt a háta és a válla - amikor pedig alsó-középiskolás lett, a könyvek száma csak rosszabb lett. Junko válltáskát hordott. Elég nagy volt ahhoz, hogy a egy napi felszerelése beleférjen, - az uzsonnáját is beleértve - de nem kellett amiatt aggódnia, hogy kettétörik a gerince a súly alatt.
♢
Az utca aznap reggel egész csendes volt; talán a tinédzserek aznap mind késni terveztek az első órákról. Mindenesetre Junko hálás volt, hogy közel lakott az iskolájához. Minden reggel a hideg futkosott a hátán, mikor benézett egy mellette elhaladó vonat ablakán és az egymásnak dőlt embereket látta. Elborzasztotta, hogy az embereknek úgy kell utazniuk, hogy levegőt alig kapnak a másiktól.
Mögötte pár évfolyamtársa mutogatott rá; mutogattak a válltáskájára és a telefontokjára, ami látszott, mikor elővette vagy elrakta a telefont. Mutogattak még a hajára, amit aznap reggel valószínűleg elfelejtett megfésülni és mutogattak a cipőjére is, amin sötét vagy világos csíkokban rajzolódott ki a kosz, mert Junko nem talált magának időt, hogy letakarítsa. Aztán elkezdtek kiabálni utána, szemétségeket, amiken az ember teljesen jogosan sértődne meg és azt hitték, Junko azért nem szól vissza, mert nem akarja, hogy sírni lássák.
Pedig egyszerűen csak nehéz fülhallgatóval a fülünkben meghallani a szemétségeket.
Junko napjai általában így teltek. Ma reggel is pontosan tudta, hogy mögötte állnak és nevetnek rajta, de ez csak a korán reggel szokott lenni. Ezután még jöttek az értelmetlen kiabálások, a sértegetések és a provokáció nélküli támadások. Ezeken ő minden nap átkelt, olyan arccal, mintha süket, vak és néma lenne egyszerre, ezek mellett pedig kiemelkedően teljesített a tanórákon - valószínűleg ezért is kapott elég sok értelmetlen támadást. Beilleszkedni már meg sem próbált; a legtöbb lány ki nem állhatta, a fiúk pedig semmi érdekeset nem láttak benne. Azokkal, akik pedig képesek lettek volna barátkozni vele, ő maga volt képtelen.
Junko alig várta a kicsengőt. Az óra bámulása közben már majdnem felállt a helyéről, de nagy nehezen megállta és megvárta, amíg az óra mellé szegődik a fülsiketítő csengő is. A tanárai imádtak órákat beszélni a már amúgy is unatkozó diákoknak; Junko iskolájába kizárólag olyan tanárokat vettek fel, akik "megfelelően" teljesítettek, ezek a tanárok pedig egytől-egyig középkorú bölcsek voltak. Mind azt hitték, hogy a tanácsaik azokat a tizenéveseket is megmenthetik, akik még arra sem veszik a fáradtságot, hogy meghallgassák őket.
Igen, Junko iskolai élete ilyen volt.
♢
Hazafelé is mindig zenét hallgatott. Az emberek sose kötötték le eléggé, a zene viszont megnyugtatta és a saját világába repítette. Máshogy látta a beton színét, máshogy érzékelte az emberek mimikáját és máshogy érezte a hűvös szellőt az arcán. Ezek mind a zene művei voltak.
- Megkérném, kedves Junko, hogy ma ne hallgasson zenét! - húzta ki egy kéz a fülhallgatót a lány füléből. Junko azt hitte, egy iskolai zaklató találta meg az utcán, vagy Chieko egyik barátja akar valamit a nővérétől, de meglepődött, mikor az illetőre nézve Dazai-t látta maga előtt. A fiú ugyanúgy nézett ki, mint előző este a temetőben; kócos volt a haja és ügyetlen a nyakkendője, de volt valami elbűvölő ezekben az apró hibákban. Dazai sajátos bája ezekben az apróságokban és a viselkedésében rejtőzött - Junko-nak ezek az apróságok pedig tetszettek.
– Mi szél hozta erre, Dazai-san? – a formalitások ösztönösen jöttek a lány nyelvére, ez volt a válasza Dazai talán piszkálódó magázódására.
– Talán abba hagyhatnánk a magázódást – mondta nyugodt hangnemben. Ennek ellenére Junko-nak nem tűnt nyugodtnak; neki Dazai Osamu egy olyan tinédzsernek tűnt, aki fejben a haját tépve sír, mert lassan - de tényleg nagyon lassan - elege lesz a világ ostobaságaiból és az emberek szívén uralkodó önzőségből. És, talán nem túl meglepő módon, Junko ezzel könnyedén tudott azonosulni.
