Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
— Ahol Junko épsége veszélybe kerül. —
♢
Dazai közelsége meglepően megnyugtató volt. Nem azért, mert a fekete kabát, az ing, a szemfedő, a kötések és a sötét aura olyan bizalomkeltő lett volna, vagy mert Dazai üres szeme empátiát sugárzott. A fájdalmas hallgatása sokaknak olyan volt, mint egy gyógyszer, egy melódia, ami kellemesen áthalad az ember fülein és kikapcsolja, gyengéden megmasszírozza az ember agyát és óvatosan betakarva az ágyba fekteti. Meglepő volt, azonban bevált - bevált azoknak, akik önzők voltak.
Az empatikus embereknél más volt a helyzet. Ők Dazai hazug zenéje mögé láttak: látták a fájdalmat, a sírást, a menthetetlen vágyakozást affelé, hogy múljon, tűnjön el a gyötrődés - látták azt, ahogy egy ártatlan fiú szenved. Látták, ahogy sikít és érezték a fájdalmát, kettéjasadt a szívük Osamu látványától és menthetetlenül a segítségére akartak sietni.
Junkonál azonban, sajnálatos módon, beleszólt az egyenletbe a gyermeki tehetetlenség. Olyanok voltak, mint két törött személy, akik egymást bámulják a messzeségben - Dazai alatt a mélybe zuhan a föld - és tehetetlenül nyúlnak egymás felé.
A Toshinori ház külső, fehér falai sosem néztek boldogan a világra. Talán egyszer, még mikor az egyedülálló apuka beköltözött a két lányával egy boldog család élt ott, azóta azonban a ház egy rémálommá vált a benne őrzött titkok miatt. Junko utált ide haza jönni. A régi házukat jobban szerette, de azt is megtöltötte a gyász szaga miután az édesanyja meghalt ott és soha többet nem tűnt onnan.
– Azt hiszem, megérkeztünk. — szólt Dazai, ahogy megállította őt a kapu előtt. Bent sötét volt, egy lámpa sem égett, mintha a lámpák is meghaltak volna a családi melegség mellett.
– Azt hiszem. — szólt Junko és elnézett a nagy ablakokról. – Mondd, Dazai-san, miért kerestlél ma meg? — Dazai elnézett, talán keresett valamit - vagy valakit és Junko azt hitte aznap látogatójuk lesz. – Az apámmal akarsz találkozni?
– Szó sincs róla. — Osamu még egyszer gyanakvóan - és egy kicsit talán elégedetten is, amit Junko nem tudott mire vélni - az ablakra nézett és úgy beszélt. – De úgy hiszem, most jobb, ha megyek.
Dazai sarkon fordult, vissza se nézett, amit sokan talán udvariatlanságnak vehettek, Junkot azonban nem érdekelte. Kinyitotta a kaput, majd az ablakra nézett, amit Dazai is olyan feltűnően méregetett.
Fekete volt, mint minden abban a házban.
♢
Este az étkező üres volt. A puccos, modern bútorok, amik kicsi kora óta körbe vették tiszták voltak, mint mindig. Sose jött rá, hogy az apja egy nagyon alapos takarítónőt fizet vagy ő maga takarítja ki a lakást minden nap, mindenesetre a ház tiszta volt és senki sem panaszkodhatott a koszra. Junko egyedül evett, a tànyérján egy magányos szendvics ólálkodott, ami sehogy sem akart lecsúszni a torkán. Elmépyedt a zenében, amit hallgatott, mert az étkező csöndje fojtogatta volna, ha nem veszi elő a fülhallgatóját. A rágásán kívül viszont semmi sem hallatszott.
Aztán kinyílt az ajtó; az ajtó, ami mindig zárva volt - ami mögött a Toshinori családfő kereste a mindennapi kenyerét. Mikor a Toshinori lányok beléptek az apjuk dolgozó szobájába, olyan érzés kerítette őket hatalmába, mintha egy régi templomban lennének - tiszteletben kellett tartani az ottani Istent, vagyis az apjukat, csöndben kellett lenni, hogy ő a fontosabb dolgokra koncentrálhasson és befejezi a munkát. Junko ezért utálta azt a szobát; ott még a nővérének is vissza kellett fognia magát, hogy az apjuk mérge ne sújtson le egyikükre sem.
– Ki volt az a fiú? — a Toshinori családfő halkan szólt; olyan volt, mint egy kígyó, aki becserkészi a zsákmányát. Magas volt és csontos, az arca sovány volt és beesett. Junko a legkevésbé sem hasonlított rá: az apját az emberek önzőnek nevezték, egy pénzhajhász tökfejnek, aki csak az eredményeket - jobban mondva sikereket - veszi figyelembe. Ezzel szemben Junko egy nyugodt, önzetlen gyereknek látszott mások szemében, kitűnve ezzel a generációja fullasztó egoizmusából.
– Milyen fiú? — Junko megrázta a fejét, miközben ezt mondta - rossz előérzete támadt és mindent meg akart tenni, hogy elkerülje ezt a rosszat.
– Ne játszd a hülyét! — az apja a kezébe vett egy rongyot és egy vizes poharat kezdett vele eltörölni, ahogy a mosogatóhoz lépett. – Mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal több eszed van.
A Toshinori lányoknak kötelező volt megtanulni megjátszaniuk magukat - a napi rutinjuk részévé vált, hogy a lehető legjobbat hozzák ki a korai tinédzser éveikből. Junko - öt év után most először - viszont lefagyott, a tehetetlenség és a félelem pedig tagadhatatlanul megmutatkozott az arcán.
– Még egyszer megkérdezem. — Toshinori Jigme ekkor aznap először nézett a lányára és vékony, fekete keretes szemüvege mögül hidegen villant ki a két szeme. – Ki volt az a fiú?
Junko elméjét akkor elborította a félelem keserű, fojtogató köde és abbahagyta a működést pár másodpercre. A lány kezei remegtek; most sokkal nagyobb fenyegetésnek érezte az apját, mint legutóbb - vagy bármikor az egész életében. A férfi tekintete abban a pillanatban olyan volt, mint egy dühödt vadállat, miközben az arca egy rideg kígyóéra hasonlított.
Megőrült — gondolta Junko.
– Most persze meg se szólalsz, — hallatszott Chieko nyávogó hangja a konyhaajtóból. – órákon meg be nem fogod a szád.
Junko kapkodta a levegőt. Minden bátorsága elszállt és ahogy a két szörnyeteg a szemébe nézett kezdte azt hinni, hogy ő csinál valamit rosszul - érezte, ahogy forró könnyek folynak le az arcán és ahogy remegnek a lábai.
– Na most mi van, hugi? — Chieko mosolya elárulta, hogy pont erre várt - várta, hogy hazaérjen és a szerencsétlen testvére ott várja, védtelenül és tűrje, ahogy minden dühét rajta vezeti le. – Elvitte a cica a nyelved?
Azzal a mondattal betelt a pohár - Junko futott, fel az emeletre, ahol a mosdóba zárta magát. A szobáját sosem érezte biztonságosnak; oda bárki bemehetett, ha nem zárja be az ajtót a kulccsal, a mosdó viszont privát tér volt mindenki számára.
Bár most a szobája sokkal jobb választás lett volna.
Junko megtámaszkodott a mosdókagylón. Összekócolódott a haja és lihegett, mintha éppen pánikrohama lenne, de ez még messze volt attól. Ez azon kevés tulajdonságok egyike volt, amit Junko szeretett magában; csak a legvégső esetekben kapott pánikrohamot (milyen szomorú, hogy ezt már tizenhárom évesen tudnia kellett).
Akkor Junko rájött, hogy a mosdóban mégcsak ablak sincs, amin kimászhatna. Semmi hasznosat nem talált a fürdőben. Erőset ütött hát a tükörbe és nézte, ahogy a vére vörös foltot hagy mindenhol.
