Sziasztok! Először is meg szeretném köszönni, hogy már huszonnyolcan láttátok a kis rövid történeteimet! Nagyon jó érzés, hogy van akiket érdekel és olvassák :) Köszönöm nektek <3
Másodszor pedig, ez most egy teljesen más támájú történet lesz, mint az ezelőttiek. Kicsit durvább lesz, szóval csak saját felelősségre olvassátok!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mögöttünk mindenhol lövések dördültek el. Pisztolyomat a kezemben fogva igyekeztem biztos fedezék alá érni. Egy golyó repült el centiméterekkel a fejem mellett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem.
Ekkor feltűnt Adam alakja az ajtó takarásában. A szívem gyorsabban kezdett verni. Tudtam, hogy jön segíteni, tudtam, hogy értem jön, hogy kimentsen ebből a pokolból. Féltettem a golyótűztől, ami rá várt az ajtó után, de ő nem olyan fajta volt. Nem adta föl könnyen, lerángatott egy fémes tálcát az egyik állványról és a takarásában odarohant hozzám.
-Lya! Minden rendben?-kérdezte aggódva, amikor odakuporodott mellém az egyik fémasztal mögé.
Bólintottam a fejemmel egy aprót, de muszáj volt megkérdeznem.
-Követnek?-néztem aggódva magam elé.
Adam felsóhajtott majd maga felé fordított és mélyen a szemembe nézett.
-Megszerezték-mondta halkan-és most Kemalt akarják...
-Kemalt?!-kiáltottam fel megdöbbenve. Mindig mosolygós Kemal barátunk a biológiai osztályon dolgozott, mikrobiológusként.
-Ő tuja egyedül, hogy milyen anyaggal kell reagáltatni ahhoz, hogy aktiválódjon- mondta keményen.
-Honnan tudja?-csodálkoztam-Elvileg csak a professzor tudott mindenről-mondtam rosszat sejtve.
-A professzort lelőtték...
-Micsoda?!-kiáltottam fel. Éreztem, hogy könnyek kezdenek e gyűlni a szememben- Az nem lehet!-ráztam a fejem.
-Hidd el, nem mondanám, ha nem így lenne.-mondta keserűen- Parancsot kaptak, hogy a professzort lőjék le, mert nem volt hajlandó kiszivárogtatni a számukra fontos információt, de valahogy megtudták, hogy Kemalt kicsempészte a főnökök utasítására a szert. Elvileg találkoznia kellett volna egy védő csapattal útközben, akik fedezik majd őt és védik a szajrét, de valahogy a másik cég emberei előbb elkapták.
-És most keresik azt az embert, aki milliárdokat tart folyékony formában a két kezében.-fejeztem be helyette a mondatot.
-Pontosan.
-El kell mennem Kemalért!-mondtam határozottan és már álltam is volna fel, amikor Adam visszahúzott.
-Nem tudjuk, hogy hol van. Bárhol lehet. Menekülj Lya!-nézett mélyen a szemembe-Nem élem túl, ha nem tudlak megvédeni és valami bajod esik.
Belenéztem az én kedves társam arcába, akivel olyan régóta dolgoztunk együtt a titkosrendőrségnek. Milyen sokat nyomoztunk mi minden után! Titkos ügyek, ellopott pénzek...Tudtam, hogyha most meghalok, talán élete végéig is képes lesz magát hibáztatni, még akkor is, ha nem az ő hibája volt.
-Kemal bajban van,-néztem a szemébe határozottan-lehet, hogy most is fegyvert fognak a fejéhez vagy sokkolóval kábítják!-mondtam fájóan.-Meg kell mentenünk! Számít ránk!
Kemallal csak fél éve kezdtünk el együtt dolgozni, amikor a titkosrendőrség ügyei keresztezték az egyik szupertitkos kutatóintézmény dolgait. Egy olyan szert fejlesztettek ki, amely képes gyógyítani a hallucinált fájdalmakat. Az egyik nagyon nagy hatalommal bíró magas státuszú személy kérésére fejlesztették ki, viszonylag gyorsan. Az egész kutatást az az illető állta és titkosnak kellett lennie. ha bárki tudomást szerzett volna róla, egyesével lettünk volna szépen lassan kinyírva. De hát a mostani helyzet sem jobb, ha belegondolok...
-Veled megyek!-mondta hűen-Társak vagyunk, nem engedem, hogy bántsanak!
-Köszönöm.-mosolyogtam rá-Ne aggódj, vigyázok magamra! De még mindig nem tudjuk, hogy hol van Kemal-gondolkoztam hangosan.
-Mi az a hely, ami teljesen hangszigetelt...-kezdett el gondolkozni.
-És nagyából bevehetetlen...-folytattam tovább.
-Másszóval jó a kihallgatásra...
Hirtelen összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki a választ.
-A vas szoba!
Lassan, de biztosan szlalomoztunk az asztalok között, kerülgetve a sortüzet. Valahogy sikerült kijutnunk a folyosóra, ahol sietősen elindultunk a ,,vas szoba" felé. A nevének hallatán sokaknak tényleg egy fémszoba jut az eszébe, de igazából erről szó sem volt. A szoba az egyik alaksori folyosón helyezkedett el. Nevét onnan kapta, hogy szinte lehetetlen volt bevenni, és még a legvasakaratúbb emberek is megtörtek benne. Azt inkább nem részletezem, hogy ehhez milyen eszközöket hívtak segítségül...
Persze őrök állták az utunkat, de ezzel nem törődtünk. Ennél rosszabb helyzetből is kivágtuk már magunkat .
-Te mész balról, én meg jobbról-suttogta hallkan.
Válaszként csak bólintottam. Hangtalan léptekkel megközelítettük az őröket hátulról, majd szépen fejbe csaptuk őket a pisztoly agyával. Most jött az én feladatom. Egy kicsi fém bot segítségével könnyedén feltörtem mind a hat a zárat. A mágneskártyás résszel már jobban meggyűlt a bajom, de végül az is sikerült. Az ajtó hallkan, résnyire kinyílt. Kezemmel intettem, hogy most ő jön, mire erőteljesen berúgta az ajtót.
A benti őrök nem számítottak a hirtelen megjelenésünkre. Ezt a pillanatnyi tétovaságot az előnyünkre fordítottuk és lőttünk. Sokkal többen voltak, mint mi. Sokkal nagyobbak és erősebbek voltak, mint mi. De nem adtuk fel.
-Vigyázz!-kiáltotta Adam -De ekkor már késő volt. Az egyik felém lőtt, és ha Adam nem takar el, esélyes lett volna, hogy elpatkolok. Helyettem Adam karját találta el a golyó.
Minden olyan gyorsan történt. Láttam Kemalt kikötözve, véres arccal egy széknél. Tekintete félelmet, fájdalmat és kemény magabiztosságot tükrözött. Amikor ránéztem, csak egy szót tátogott némán: ,,Menjetek!", azzal hirtelen megmozdította a kezeit, amiket sikerült kiszabadítania és felénk dobott es kis tégelyt, amit sikeresen el tudtam kapni. Persze ez az ellenséges cég embereinek figyelmét nem kerülte el.
-Vegyétek el!-kiáltotta az egyik vezető-A nőnél van!
Ezzel párhuzamosan meghallottuk Kemal hangját, amint azt kiáltja, hogy ,,Fussatok! Menjetek már!" Ekkor Adam megragadta a kezem és futásnak indultunk. Lőttek ránk, de nem találtak el.
-De Kemal!-kiáltottam fel.
-Kemal feláldozta magát értünk Lya, nem érted!?-kiáltott rám.
Szavait követően ismét dördülés hangzott el, de ezt egy velőtrázó ordítás is kísérte. Megismertem Kemal hangját. Tudtam, hogy megölték, de nem akartam elhinni.
-Nem, nem, nem!!!-kiáltottam kétségbe esve-Ez nem lehet! Nem halhat meg!!
-Siessünk!-szorította meg jobban Adam a kezemet futás közben.
A könnyeimtől nem láttam tisztán, csak követtem társamat, hagytam, hogy húzzon magával a kijárat felé. Persze az egész épület biztonsági rendszere beriasztott és vagy több tucatnyian minket üldöztek. Nem is értem, hogy hogy menekülhettünk meg. Gyorsan beültünk egy kocsiba és elhajtottunk. A kis üvegcsét még mindig a kezemben szorongattam, amit Kemal átadott nekem.
-Ez az oka mindennek!-kiáltottam fel-Ez az oka annak, hogy más kutatócsoportok katonái ránk támadtak! Ez az oka az egész katasztrófának! Emiatt, emiatt a kis üveg folyékony massza miatt halt meg Kemal!-ekkor már patakokban folytak a könnyeim.
Adam egy pillanatra felém fordult vezetés közben és mélyen a szemebe nézett. Nem mondott semmit, csak megszorította a kezemet. Éreztetni akarta velem, hogy nem vagyok egyedül.
És az autónk hangtalanul, gyorsan haladt előre az úton....
