-Ssss!-tettem a szám elé a mutató ujjamat-Valaki áll ott a sötétben!-mutattam előre.
-Kinek áll milye a sötétben?-vigyorgott Szabi aki éppen akkor ért oda hozzánk.
-Eszed tokja!-csapta tarkón Zsuzsi a barátnőm.
-Maradjatok már!-mondtam idegesen suttogva-Még a végén észre vesz minket!
De ekkor már esélyem sem volt, ugyanis Máté pont akkor tervezte be csodálatos időzítéssel és hatalmas gally-és falevél recsegéssel az érkezését. A sötét alak megfordult (bár az arcát nem láttuk a fekete kapucnitól) és dülöngélve elkezdett felénk sétálni.
-Futás!-rikkantotta Szabi.
Nos ez így igen szép és jó lett volna, hogyha nem hegynek felfelé kellett volna futnunk.
-Nem bírom!-lihegte mellettem Zsuzsi.
-Kitartás!-csaptam a vállára-Már nem kell sok!
Ekkor felértünk egy erdős részre, ahol a fák olyan sűrűn álltak egymás mellett, mint a sündisznó tüskéi.
-Valakinek rémlik, hogy erre jöttünk volna?-kérdezte Máté, miközben körbevilágított a lámpájával.
-Passz-vonta meg a vállát Szabi.
-Ajj-guggoltam le nagy sóhaj kíséretében. Ha anno Szabi, a mi drága Szabink nem találja ki, hogy mégsem azon az ösvényen kell mennünk, ahol addig sétálva követtük a többi csapatot, akkor most minden flottul menne.
-Van már térerőd?-kérdezte reménykedve Zsuzsi Mátétól.
-Sajnos nincs-csóválta meg a fejét szomorúan.
Ekkor hirtelen ágrecsegést hallottunk magunk mögül.
-Baszki, ez követ minket!-ugrottam fel úgy, mintha darázs csípett volna meg.
Nem vártuk meg, amíg ténylegesen kiderül, hogy a kapucnis követ-e minket vagy csak egy vaddisznó (nem is tudom, hogy melyik lett volna jobb), rögtön futásnak indultunk, ismét. Botladozva futottunk a sűrű erdőben. Már vagy ötödjére buktam fel egy gyökérben, amikor Máté odafutott mellém és megfogta a kezem.
-Gyere!-ujjait rákulcsolta az enyéimre, hogy biztosabban tudjunk egymásba kapaszkodni. Kissé meglepődtem, de jó érzés volt, hogy valaki ott van mellettem és vezet, megfog, ha elesnék.
Zsuzsi és Szabi pár méterrel előttünk futottak szintén botladozva. A szívem a torkomban dobogott, nem csak azért, mert olyan sebesen menekültünk, hanem féltem a követőnktől. Féltem attól, hogy utolér. Attól is, hogy nem fogjuk megtalálni az osztályunkat. Haragudtam az ofőnkre, aki kitalálta, hogy este játszunk csapatos bátorságpróbát.
-Ne aggódj!-mondta Máté, mintha tudta volna, hogy mi jár az eszemben-Meg fognak találni minket! Egész biztos, hogy már mindenütt keresnek.
-Remélem igazad van.
-Nézzétek!-mutatott előre Zsuzsi- Ott valahol fény ég!
És valóban, nem is olyan messze egy bolt sziluettje vált egyre kivehetőbbé előttünk.
-Megmenekültünk!-kiáltott fel Szabi örömében.
És valóban, hála Istennek, nemsokára odaértünk egy kis éjjel-nappalis bolthoz.
-Van valakinél pénz?-kérdeztem-Jó lenne egy kis vizet venni.
-Ne is mondd-lihegte a barátnőm fáradtan.
-Nálam van egy kétezres, csillant fel Máté szeme hirtelen és kihúzta a zsebéből a megváltást jelentő kis papírt.
Most tűnt csak fel, hogy Máté még mindig a kezemet fogja. Kissé elkezdtem magam furán érezni, ezért kivettem a kezéből a kezem, mire Máté fürkésző tekintettel nézett rám. Amitől jellemzően zavarba jöttem (mert hát valljuk be, Máté tökre helyes volt) és lesütöttem a szemem.
-Gyertek, menjünk be!-tanácsolta Szabi.
Odakint korom sötét és hideg volt, ezért Szabi mondata nélkül is egész biztos, hogy azonnal bementünk volna a boltba.
-Jó estét!-köszöntünk kórusban, majd megrohamoztuk az üdítős részleget aztán pedig a pékárusat. A bolti eladó pedig csak meresztgette a szemét. Biztos nem volt még ezelőtt része abban, hogy négy csapzott és kifulladt kamasz este tizenegykor képes lett volna akár élet-halál harcot vívni egy virslis párnáért.
-Ennyi lesz összesen?-kérdezte még mindig kissé lesokkolva a pénztáros.
-Jaja-bólogatott Máté.
Miután kifizettük leültünk a bolt előtti székekre.
-Felhívom az ofőt,-huppant le mellém Máté- itt már tuti, hogy van térerő.
Mindannyian imádkoztunk, hogy igaza legyen, és valóban, három kicsöngés után fel is vette az ofő.
-Máté!!!-kiáltotta idegesen-Hol a fenébe vagytok édes fiam!?Már órák óta keresünk titeket és hívogatunk!
-Nem volt térerő-felelte nyugodtan-Egy kis ABC teraszán ülünk. Ide lyukadtunk ki az erdőből.
A vonal túlsó végéről néma csend támadt. Szerintem a tan' bá elszámolt pár tizedes számjegyig, amíg válaszra méltatott minket.
-Jól van fiam, ne mozduljatok!-adta ki a parancsot-Értetek megyünk! Add meg a pontos címet.
Amíg Máté megkereste a pontos címet valamelyik utcatábláról lenézve, addig mi csöndben várakoztunk.
-Nem értem, hogy miért ideges ránk-törtem meg a csendet-Véletlen baleset volt!
-Mindig is tudtuk, hogy kissé idegbajos-vonta meg a vállát Zsuzsi .
-Ja, emlékeztek, amikor az Andrissal együtt betörtük az üveget?-nosztalgiázott Szabi.
-Jaj, emlékszem-nevettem fel-Tiszta vörös volt a feje.
-Jaja-bólogatott Zsuzsi is nevetve-mint egy óriási paradicsom!
-De az volt a legjobb, amikor Szabinak meg Andrisnak egyesével kellett visszaragasztani a kitörött szilánkokat büntetésből-mondta mögöttünk Máté, aki visszajött a telefonálásból.
Mindannyian összenéztünk és kitört belőlünk a nevetés. Így történt, hogy amikor az ofő meg pár tanár értünk jött, nagy sztorizgatás és nevetés közepedte talált minket.
-Örülök, hogy jól érzi magát a fiatalság!-mondta cinikusan az egyik kísérő tanár-Remélem nem zavartuk meg a nagy traccspartit!
Elindultunk sétálva a szállásunk felé, de még akkor sem bírtuk abbahagyni a nevetést és a vicces történeteink mesélését (persze azért tisztes távolságot tartottunk a pedagógiai kartól, nehogy meghallják). Ekkor megint éreztem, hogy Máté megfogja a kezemet.
-Hogy el ne ess még itt nekem a végén-mosolygott a sötétben, nekem pedig boldog mosoly terült el az arcomon. Így sétáltunk hazafelé, nyáron a Balatonnál, mi négyen meg a tanári kar egy része az osztálykirándulásunkon, késő este.
