Út a boldogsághoz

10

November 13. (szombat)

Becsuktuk a taxi ajtaját, majd az előttünk lévő házra néztünk.

- Itt is lennénk. Petőfi Sándor útca. 89 nr. - olvassa fel Will a kis cetlire írt lakcímet.

Egyet bólintok, majd teszek egy árva lépést a kapú felé. Testvéremre nézek aki egyet bólint, jelezve, hogy csengessek be. Kezeim remegnek, ahogy megnyomom a csengőt. A fahéj színű házból ugatást hallok. Kissé hátrébb lépek biztos ami biztos alapon. Will támogatóan a hátam mögé áll és átölel hátulról. Bár ez is nehézkes a sétapálcák miatt. Egy Amandánál idősebb hölgy dugja ki a fejét az ajtón. Ekkor egy hatalmas Berni - pásztor boldogan csahol, ahogy meglát minket. Pedig nem is ismer.

-Szervusztok, mit kerestek erre? Ha cserkészek vagytok és kekszet árultok nem kérek.- néz ránk az idős asszony. Will előttem megszólal:

-Jó napot. Nem cserkészek vagyunk. Elnézést, hogy így magukra törünk de lenne egy kérdésünk: maguk Márta és Péter Blau? - kérdi testvérem. Fogalmam sincs, hogy honnan tudja nagyszüleink teljes nevét. Még én se tudom.

-Igen, igen mi vagyunk. Péter gyere ki! - kiabál be az ajtón.- De ti kik vagytok? - néz ránk össze zavarodva. Aztán mintha a szemében megcsillana valami. Talán a felismerés.

-Tudjuk furcsán hangzik meg minden de Sam Blau az apukánk. - mondom. A nő kezét a szája elé emeli, majd félve közelebb jön hozzánk és karjaiba zár. Will kapcsol először és vissza öleli nagymamánkat. A nő hangos zokogásban tör ki. Ekkor nyílik a bejárati ajtó és egy öreg férfi lép ki rajta.

-Márta, mit csinálsz? Sam te meg.. - mondja a férfi, majd korához képest elég gyorsan lejön a lépcsőn. Márta a férfira néz, majd karjaiba borul, ezzel szoros ölelésbe vonva férjét.

Pár perccel később a férfi felénk fordul:

-Te bizonyára Will vagy. - mondja testvéremnek. A fiú egyet bólint, majd szoros ölelésbe vonja nagypapánkat.

-És te ki vagy? - fordul felém.

-A nevem Tara. Tara Blau. - mondom. A nő felkapja a fejét, majd felém jön és megölel. (...)

-Na és, hogy találtátok ránk? - néz ránk Nagyi. Éppen a teát töltötte ki nekünk.

-Kicsit kutakodnunk kellet...... - meséli Will.

-Ha nem vagyok tapintatlan Tara te, hogy hogy botokkal jársz? - néz rám Nagyi. Gondolkodok elmeséljem - e az egész történetet vagy ne de végülis ők a nagyszüleim tudniuk kell róla.

-Egy fél éve, történt egy tornász balesetem. Ahol lebénultam, most jutottunk az orvosommal odáig, hogy járni kezdjek. - mondom el dióhéjban a történetet. Ezek után még pár kérdést kérdeznek.

Elkalandoznak a gondolataim. Teljesen máshol járok. Eltűnődtem, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt fél évben. Mennyi akadályt küzdöttem le.

-Gyermekek már késő van. Hívok egy taxit. - szólal nagyapa és máris előveszi a telefonját, hogy taxit hívjon . (...)

A suli előtt kiszálltunk a taxiból majd egymás mellet lépve megyünk az épület felé. Ekkor a telefonom jelez egyet.

-Mégis ki az? - veszem ki a zsebemből a készüléket. Egy üzenet jött a Messenger nevű alkalmazáson. Takács Tímea felszeretné venni veled a kapcsolatot. Ki az a Takács Tímea?

-Mi a baj hugi? Olyan nyúzott arcot vágsz. - lép mellém Will. Kezébe nyomom a telefont. Bátyám össze húzott szemmel nézi először a nevet. Majd az üzenetet. Hosszas csend után megszólal:

-Ő Timi az Rg és Gimnasztikázók edzője. Olvastad tovább is az üzenetet?-kérdi. Nemlegesen megrázom a fejem. Hisz végülis nem olvastam. Lekötött az, hogy ki a nő.

-Akkor tessék olvasd el. - mondta, majd kezembe nyomta a telefont.

"Szia Tara! Krisztina doktornő mondta, hogy lassan készen állsz a gimnasztika edzésekre. Természetesen ha folytatni akarod:) Ha igen akkor kérlek szóljál és beszélgetünk. Üdv. Timi"

Tátott szájjal olvastam végig az üzenetet. Tornázni fogok, vagyis Krisztina már engedélyt adott rá. Már minden rajtam múlik. Hogy akarom - e?

-Na nem szólsz semmit húgi? - löki meg Will a vállamat. Fejemet felé fordítom majd mosolyogva mondom:

-Kapok még egy lehetőséget az élettől - mondom szinte már sírva. Will karjaiba zár, majd zokogásban török ki. Lassan simogatja a hátam. Mindig ezt csinálta.

-Na gyere, menjünk aludni. - mondja, majd kinyitja előttem a suli ajtaját. Csak az ebédlőből hallatszik beszélgetés. Will még megy enni. Bátyámtól elköszönök, majd a szobám felé veszem az irányt. Csendben belépek, majd észre veszem az íróasztal fölé görnyedt Kingát.

Érkezésemre felkapja a fejét, majd elmosolyodik.

-Beszélnünk kell. - mondja. Imádom Kingában, hogy ennyire fontos neki a barátságunk. Az igazat megvallva nekem is. Kisebb- nagyobb fájdalmak árán törökülésbe helyezkedtem, majd Kinga felé fordultam aki már nyitotta is ki a száját, hogy mondjon valamit de ekkor a a telefonom megszólalt....

Folytatás következik