Út a boldogsághoz

8

Elsősorban újra itt vagyok,új részekkel stb ezt majd később ..... jó olvasást ❤❤❤❤

-Will álj már meg, kérlek. - mondom kifulladva. A fiú mintha megsem hallaná megy tovább a folyosón. Újból elindulok. Mankóval eleinte még nehéz volt járnom de mostmár teljesen jól megy. A fiú előttem megtorpan így utol tudom érni. A diák tömeget nézi. Mellé állok, majd megnézzem, hogy miért is állt meg. Egy teltebb, a suli focicsapatával ellátott logós felsővel egy férfi sétál végig a folyosón. Gőgősen járkál, nyakában ott lóg a síp is. Szúrós szemmel néz mindenkit. Majd, ahogy meglássa, hogy Will lefagyva áll egy biccentéssel köszön nekünk. Will nyomban vissza köszön neki:

-Szép napot uram! - mondja testvérem. Furán ránézek, majd mikor újra elindulni készülne megfogom a vállát.

-Beszélnünk kell. - mondom ellentmondást nem türő hangon. Rámnéz majd egyet bólint. Végre megadva magát. Remélem, rájött, hogy előlem semmit sem tud elhallgatni mondjuk nem is hagynám addig békén míg el nem mondja. Elindulunk a park felé. Lassan sétálunk, majd egy padnál megállunk. Még elég korán látszik az ember lehelete.

-Beszélni akartál. - néz rám. Egy kicsivel jobban megnézzem őt. Szemei fáradtan csillognak, szeme alatt karikák húzódnak. Egy pulóver van rajta csupán de így is észre veszek valamit amit talán még aznap este amikor először álltam a lábamon akkor se kellet volna észre vegyek.

-Will valamit rejtegetsz előlem. Testvérek vagyunk beszéljük meg oké? - nézek rá. Egyet sóhajt, megrázza a fejét, majd kezébe temeti fejét. Rég nem láttam így. Ilyennek. Össze volt törve.

-Kérlek mesélj róla. - nézek megint rá. Tudtam, hogy van valami amit még kell beszéljünk.

-Tara, suli után megfelelő? - kérdi. Egyet bólintok. Azzal felpattan és elindul az oráira mintha... Semmi se történt volna. Elindultam én is a mankóimba kapaszkodva. Kinga és Flóra már vártak az aulába. Mosolyogva figyeltek. Amikor oda értem szorosan megöleltek.

-Épp most láttuk a testvéredet. - újságolja Flóra. Véletlenül Kingára pillanatok aki mintha lesütötte volna a szemét. Na mindegy......

A tanterem elé értünk ahol éppen az irodalom tanár készült bemenni.

-Tara, de jó téged látni. - mondja a tanár, de arcán egy mosoly bujkál. Itt rájöttem, hogy mire értette. Jó így látni engem. És tényleg már nem az vagyok aki voltam. Már tudok járni elindultam egy úton. Amikor bementünk a terembe már mindenki ott volt. Egyedül az én helyem volt üres. A tanár kettőt tapsolt jelezve a diákoknak, hogy már ő is a teremben van. Sóhajtások, káromkodások hagyják el a tanulók szájait.

-Szép jó reggelt, tankönyveket tegyétek el, ma megkérnénk Tara-t, hogy meséljen egy cseppet a gyógyulás útjáról. - mondta a tanár. A teremben mintha megállt volna a levegő. Hirtelen mindenki engem kezdett el nézni, én kerültem a fénypontba.

-Khm, hát nem is tudom, hogy erről mit tudnék mondani. - kezdek bele, ekkor egy ötlet jut eszembe: kérdezzetek ti a témával kapcsolatban. - mondom. A tanár úr elismerően bólint jelezve, hogy jól csinálom. Időközben kaptam egy széket is amire ülhetek.

-Mennyi idő a teljes felépülés? - kérdi Paula. Meg kell gondoljam a választ.

-Attól függ, nekem talán még egy fél év kemény edzés. Számítsd bele azt amíg a székben voltam. - teszem hozzá az utolsó mondatot. A lány elismerően bólint, jelezve, hogy az szép idő.

-Tara te tornász vagy ugye? - néz rám egy szőke copfos lány. Barátságos kisugárzása van. Gondolkodás nélkül válaszolok :

-Igen, már 4,5 éves korom óta. - a lány figyel még gondolom gondolkodik majd megszólal :

-Ha rendbe jössz és újból fogsz tornázni akkor üdv a csapatban - mondja sugárzó boldogsággal. Ekkor egy komor hang megtöri azt a tökéletességet.

-Ne vedd sértésnek - szólal meg a hátsó padban ülő fiú. - Szerintem nem is volt semmi bajod. - halál nyugodtan mondja ki a szavakat. Látom, ahogy több ember felé fordul, hallom, ahogy valaki egyből a védelmemre kell, ahogy a tanár engem figyel, egy sötét foltot látok majd elnyel a sötétség.

[...]

PIP - PIP - PÍP

Hallok egy sípoló hangot, testemet fura érzés járja át. Szememet nem tudom nyitva tartani. Próbálkozok....

Aztán valahogy mégis sikerül. Körbe nézek egy üres szobában vagyok, fertőtlenítő szag terjeng az egész szobába. Kezembe valami bevan kötve. Oldalra nézek egy fiú ül a székeken feltehetően alszik. Az éjjeli szekrényen lévő órára nézek este fél 11.

-Tara fent vagy? - kérdi egy hang. Nyomban oldalra fordulok. Egy ismerős arccal találom szembe magam. Testvérem Will néz rám aggódva. Elmosolyodok azon, hogy ennyire aggódik értem. Erőtlenül bólintok, mutatva egy kis életjelet. A fiú leül az ágyamra. Kezemet megfogja, érzem kezének melegét, ahogy átjárja az egész testem. Kezemre apró köröket ír hüvelykujjával. Mindig ezt csinálta amikor kicsi voltam. Egyszerűen hozzá a báty szerepét.

-Az orvosok azt mondták, hogy a stressz hatására ájultál el. - mondja Will. Arcát kémlelem. Szemei valahogy másképp csillognak, száján halvány mosoly van bár őt sose láttam szomorúan vagy lehet, hogy mégis akkor mikor kicsik voltunk. De alapjában véve pozitív személyiség. Most talán mégis megtört volt.

-Figyelj Tara, szerintem el kell mondjak neked valamit. - kezd bele testvérem. Sose volt még ilyen, hogy nógatni kelljen ahhoz, hogy beszéljen.

-Ma a kötésről akartál beszélni ugye? - néz rám. Egyet bólintok arra utalva, hogy igen emlékszem.

-Will csak, hogy tudd nem lesz baj azzal, hogy elmondod. - nyugtatóm meg testvérem. Nagy levegőt vesz, száját egy sóhaj hagyja el majd belekezd:

-Tara tudod mi az a fenyítés ugye? - néz rám a fiú.

-Persze. - mondom.

-Nálunk edzésen ha valamit rosszul csinálunk megbüntetnek. - mondja ki Will. Arcom elszörnyed a hír hallatán miszerint fenyítik a diákokat. Egy szót tudok csak kinyögni :

-Mióta? - lassan már a könnyeimmel küszködök.

-Idén új edző jött, erről az igazgató nem tud. - utal a fenyítésre.

-Mit művel? - kérdem.

-Edzés után magához hivatt, nem mindenkit csak azt aki valamit nem az elvárásai szerint csinál. Engem is behívott, egy késsel húz egy karcolást. - fejezi be. Elgondolkodom, talán ez az egész nem is tűnik olyan szörnyűnek de az. Szolniuk kéne valakinek. Csak nem mernek. Félnek attól, hogy mi van akkor ha az a kis karcolás vágás lesz.

Felültem, majd megöleltem testvéremet, mélyen beszívtam azt a jellegzetes illatát.

-Most már aludj. - mondja akár egy anyuka. "Parancsát" teljesítem és tényleg elalszok.

Itt is van az új rész hamarosan jön a másik rész is ❤❤❤❤❤❤❤❤❤😊😀😀😀